A szabad migráció kudarca

Egy francia-tunéziai állampolgár által a francia forradalom évfordulóját ünneplő nizzai tömeg ellen elkövetett szörnyű támadás – amelyben 84 haltak meg és több százan sérültek meg – jelentős lökést adhat a Nemzeti Front vezetőjének, Marine Le Pennek a 2017. tavaszi elnökválasztáson. Ebből a szempontból nem számít, hogy a merénylőnek volt-e bármilyen kapcsolata a radikális iszlámmal. Szerte a nyugati világban a fizikai, gazdasági és kulturális bizonytalanság mérgező elegye fűti a bevándorlásellenes hangulatot és politikát egy olyan időszakban, amikor az iszlám térségben a posztkoloniális államok szétesése olyan mértékű menekültproblémát idézett elő, amelyre a második világháború óta nem volt példa.

Az elmúlt harminc évben a liberális demokratikus társadalmak fő mércéje az újonnan érkezők iránti nyitottság volt. Csak az elvakultak nem látták be, hogy a bevándorlás mind a befogadóknak, mind a migránsoknak előnyös. A politika feladata az volt, hogy az ilyen nézeteket kiszorítsa a nyilvános diskurzusból, és az integrációt, valamint az asszimilációt segítse elő. Sajnos, a nyugati elit legnagyobb része figyelmen kívül hagyta azt, hogy e téren mi szükséges a sikerhez.

Bár a népmozgások az emberiség történelmének állandó jellemzői, azok akkor voltak csak viszonylag vértelenek, amikor gyéren lakott vagy új területekre irányultak. Klasszikus példának számít az Európából az Újvilágba történő 19. századi kivándorlás. 1840 és 1914 között 55 millió ember hagyta el Európát, és ment Amerikába. Szinte mindegyik útra kelő gazdasági migráns volt, az éhezés és a mezőgazdaság sanyarú helyzete űzte el őket hazájukból az Újvilágba a szabad területek és a jobb élet reményében.

Ahogy a világ iparosodottá vált, és benépesült, az emberek fejlett területekről fejlődőkre történő vándorlása megfordult. A szegény országokban a nélkülözés és az éhezés még mindig elűzte otthonaikból az embereket, csak most a húzóerőt nem a szabad területek, hanem a fejlett országok jobb munkahelyei jelentették. Ez idézte elő a mostani feszültségeket.

A migrációnak a gazdasági motivációk mellett mindig voltak más hajóerői is, így az etnikai, vallási vagy politikai üldöztetés. Az utóbbi években a menekültek főként az üldöztetés vagy az adott államok széteséséből adódóan előálló súlyos biztonsági helyzet miatt hagyták el hazájukat. A migránsok különböző kategóriákba sorolásánál messze az játszik a legfontosabb szerepet, hogy mi az a kiváltó ok, amely miatt elhagyják otthonukat. A menekültek és a gazdasági migránsok közötti határvonal azonban idővel elhomályosul. A történelem azt mutatja, hogy a legtöbb menekült nem tér vissza szülőföldjére. Ez magyarázza meg azt, hogy a legtöbb ember a befogadó országokban nem tesz különbséget a gazdasági migránsok és a menekültek között. Mindkettőre jellemzően úgy tekint, mint akik az adott ország meglévő forrásait élik fel, és nem úgy, mint akik új anyagi javakat teremtenek.

A történelmi tapasztalatokból három következtetést vonhatunk le. Először is, a bevándorlóellenes hangulat nemcsak előítéleteken, tudatlanságon és politikai opportunizmuson alapul. A bevándorlóellenes nyelvezet nem csak egy konstruált nyelv. És kevés esélyünk van megváltoztatni a szavakat addig, amíg nem változtatjuk meg az általuk leírt valóságot.

Másodsorban, az emberek országok közötti, nem szabályozott vándorlásának kora a végéhez közeledik. Ahogy azt a Brexit-szavazás mutatja, az európai politikai osztály jócskán alábecsülte a határokon átívelő szabad mobilitás okozta feszültségeket, ami a piaci alapú erőforrás-allokálás maximalizálásának megbukott neoliberális projektje ismertetőjelének is tekinthető. Valójában az EU-nak a szabad mobilitásra vonatkozó fatálisan hibás elképzelése mindig feltételezett egy államot, amely felügyeli az emberek tömeges mozgását. Ez az állam azonban nem létezik. Azzal, hogy az embereknek egy uniós útlevelet adunk, nem legitimáljuk az egységes munkaerőpiacot, emiatt elkerülhetetlen, hogy vészféket húzzanak be az EU-ban a migrációval kapcsolatban.

Harmadrészt, el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a legtöbb EU-ba érkező menekült nem tér vissza majd szülőföldjére.Az előttünk álló út nem egyszerű. Legkönnyebben azokat az intézkedéseket lehet meghozni, amelyekkel növelni tudjuk a választópolgárok biztonságát, miután az ilyen intézkedésekre a politikai vezetőknek ráhatásuk van. Ez nemcsak a gazdasági migránsok számának korlátozását jelenti, hanem olyan lépéseket is, amelyek a teljes foglalkoztatottság és a tartós jövedelemszerzés irányába mutatnak.

Megoldatlan probléma viszont az, hogy miként lehetne visszaszorítani azokat a tényezőket, amelyek a saját országaik elhagyására késztetik az embereket. Reménykedhetünk abban, hogy a Kelet-Európa – vagy Mexikó – gazdaságának fejlődése megfelelően kiegyenlíti a feltételeket abban a tekintetben, hogy véget érjen a vándorlás. A Közel-Keletről és Afrikából érkező menekülthullám leállítása azonban jóval nehezebb kérdés. A gazdasági fejlődés előfeltétele, hogy helyreálljon a rend és legitim hatalom jöjjön létre ezen országokban. Nem tudjuk azonban, hogy ezt miként lehet megvalósítani. Néhány esetben akár a határok újrarajzolására is szükség lehet. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy ez évekig tartó harcok nélkül történjen, illetve azt is, hogy a Nyugat miként tudná csökkenteni a vérontást.

Egy dolog azonban egyértelmű számomra: a politikai erőszak átterjed az iszlám világból Európába, ha a biztonsági helyzetet nem erősítik meg mindkét helyen.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org