Mégis legyen eurónk?

Mintegy fél éve szakmai vita keretében a Világgazdaság hasábjain többen kifejtették véleményüket arról, hogy jó lenne-e, ha Magyarország csatlakozna az eurózónához, és – ha más kívülállók nem előznek meg minket – huszadik EU-tagállamként bevezetné az eurót mint hivatalos fizetőeszközt. A vitában különböző megközelítések, szakmai érvek és ellenérvek láttak napvilágot. Kormányzati körök képviselői a vitában nem vettek részt, és utána sem fejtették ki álláspontjukat. (A január–februári vitasorozat elérhető a vg.hu/tema/eurobevezetes weboldalon.) Annál meglepőbb, hogy nemrég Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter vetette fel az euró átvételének lehetőségét, sőt kívánatosságát. E váratlan bejelentés mögött többféle magyarázat található.

Az egyik belpolitikai okokra épít. Eszerint Orbán Viktor kormányfő meg-megújuló támadásai Brüsszel ellen, továbbá néhány más vezető politikus olyan nyilatkozata, miszerint ha ma népszavazást tartana Magyarország arról, hogy tagja maradjon-e az Európai Uniónak, akkor nemmel, vagyis a kilépés mellett szavazna, nyilvánvaló rosszallást váltott ki az EU intézményeiben és a tagállamok jelentős részében is. Az amúgy is példátlan kihívásokkal szembesülő EU egységének nyilvános aláásására irányuló törekvések egy tagállam részéről – a „pávatáncrend” szellemében – szükségessé tették bizonyos ellensúly képzését. Ezt célozta volna Varga Mihály kijelentése.

A másik és hihetőbb magyarázat a Brexit lehetséges és Magyarország számára igen kellemetlen következményeihez kötődik. Nagy-Britannia kilépésével a visegrádi országok legfőbb szövetségese távozik. Az az ország, amely sorozatosan ellenállt az európai integráció mélyítésének, és a „nemzeti szuverenitás” erősítésének szükségességét hangoztatta a brüsszeli intézményekkel szemben. Sosem lett tagja a schengeni övezetnek, elutasította a szociális chartát, és nem vette át az eurót mint közös pénzt. A britek nélküli EU-ban a korábbiaknál is világosabbá válnak az unión belüli törésvonalak a „mag-Európa” és a „periféria” között. Az előbbit gazdasági és intézményi szempontból egyaránt az eurózóna képviseli, míg az utóbbit azon országok alkotják, amelyek (eddig még) nem csatlakoztak ehhez az övezethez. Márpedig a periféria intézményesülése, a „másodosztályú tagság” lehetősége nagyon is kézzelfogható közelségbe kerül a britek távozásával. Ennek pedig nyilvánvaló és igen kedvezőtlen politikai, biztonsági, jogi, intézményi, gazdasági, társadalmi következményei lennének. Ezért, bár a magyar politika hivatalosan nem érdekelt az unió mélyítésében, az intézményesített periferizálódás veszélye – politikai szempontból is – költségesebb alternatíva lenne, mint az eurózónához való csatlakozás feltételeinek teljesítése és az eurótagság kérvényezése.

A harmadik és legkedvezőbb magyarázat az lenne, hogy kormányzati szinten egységes álláspont alakult ki amellett, hogy Magyarország néhány éven belül tagja legyen az eurózónának. A kormányfő azonban évekkel ezelőtti japán látogatásán úgy nyilatkozott, hogy erre legfeljebb 2030-ban kerülhet sor, már ha addig egyáltalán lesz euró. Sajnos Varga Mihály kijelentése akkor lenne hiteles, ha a kormány, de legalább az illetékes minisztérium a kijelentéssel egy időben bemutatta volna a csatlakozási ütemtervet, a legfontosabb feltételek teljesítésének követelményeit, továbbá a belépés melletti és elleni érveket. Erre azonban azóta sem került sor.

Pedig a magyar gazdaság ma egy kivételével teljesíti a csatlakozási kritériumokat. A kivétel az államadósság szintje, ami 75-80 százalék között van, szemben a maastrichti 60 százalékos határral. Viszont a legtöbb euróövezeti ország ezen mutatója kedvezőtlenebb a magyarénál, ami a német szinten van. Azzal is lehetne érvelni, hogy az utóbbi években enyhén csökkenő pályán mozgott. Más kérdés, mennyiben látnának csatlakozási akadályt az egyes eurózóna-tagállamok a Magyar Nemzeti Bank kiterjedt alapítványi hálózatában, amelyet a frankfurti Európai Központi Bank is többször bírált.

A gyakran hangoztatott ellenérv, miszerint a forint euróhoz való rögzítése rontja a magyar versenyképességet, gyenge lábakon áll. Először is az euróövezethez való csatlakozás első lépcsője az árfolyam-mechanizmusba való belépés, ahol két éven át bizonyítania kell a tagjelöltnek, hogy hosszabb távon, fenntarthatóan tudja teljesíteni a csatlakozás kritériumait.

Ennek ugyan egyik eleme a nemzeti valuta stabilitása, de ezt az alapító okirat meglehetősen lazán kezeli, amennyiben +/– 15 százalékos ingadozási sávon belül engedi a nemzeti valuta mozgását mindaddig, amíg – szinte az euró átvétele előtti utolsó időszakban – valóban rögzíteni kell a forint-euró árfolyamot. Még az MNB kifejezetten leértékeléspárti politikájába is belefér ekkora (potenciális) árfolyammozgás. Lényegesebb azonban, hogy a forint leértékelése és a magyar versenyképesség fenntartása, illetve erősítése között egyre lazul a kapcsolat.

Nemcsak arról van szó, hogy a magyar export mintegy 80 százaléka importalapú, vagyis legfeljebb az átlagosan 20 százalékot kitevő hazai hozzáadott érték részesülhetne a leértékelés ugyancsak rövid távú és ellentmondásos „áldásaiból”. Sokkal fontosabb, hogy a magyar versenyképességet a külföldi és hazai tőke egyre fokozódó és tartós bizalomhiánya, a krónikusan alacsony beruházási tevékenység, továbbá immár rövid és középtávon is a (megfelelően) szakképzett munkaerő krónikus hiánya veszélyezteti. Minden leértékelés tovább növelné a forintban fizetett magyar és az euróban fizetett külföldi munkabér közötti különbséget, vagyis nagy valószínűséggel további elvándorláshoz, illetve a hazatérni akarók tartós külföldön maradásához vezetne.

Az eurózónához való csatlakozás bejelentése, a valutaövezetbe való belépés gyors kérvényezése, továbbá a csatlakozás ütem- és feladattervének kidolgozása és nyilvánosságra hozatala egyértelműen erősítené a bizalmat a magyar gazdaság iránt. Ha a tagságot 2017-ben kérvényezzük, akkor is két évet kell eltöltenünk az előszobában, vagyis 2019–2020 előtt nem tudjuk átvenni az eurót. De – megfelelő politikai-gazdasági váltóállítással – növelhetjük a potenciális beruházók érdeklődését, és jelentősen csökkenthetjük az EU-n belüli periferizálódás történelmi szempontból is igen magas kockázatait.