Mintegy fél éve szakmai vita keretében a Világgazdaság hasábjain többen kifejtették véleményüket arról, hogy jó lenne-e, ha Magyarország csatlakozna az eurózónához, és – ha más kívülállók nem előznek meg minket – huszadik EU-tagállamként bevezetné az eurót mint hivatalos fizetőeszközt. A vitában különböző megközelítések, szakmai érvek és ellenérvek láttak napvilágot. Kormányzati körök képviselői a vitában nem vettek részt, és utána sem fejtették ki álláspontjukat. (A január–februári vitasorozat elérhető a vg.hu/tema/eurobevezetes weboldalon.) Annál meglepőbb, hogy nemrég Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter vetette fel az euró átvételének lehetőségét, sőt kívánatosságát. E váratlan bejelentés mögött többféle magyarázat található.
Az egyik belpolitikai okokra épít. Eszerint Orbán Viktor kormányfő meg-megújuló támadásai Brüsszel ellen, továbbá néhány más vezető politikus olyan nyilatkozata, miszerint ha ma népszavazást tartana Magyarország arról, hogy tagja maradjon-e az Európai Uniónak, akkor nemmel, vagyis a kilépés mellett szavazna, nyilvánvaló rosszallást váltott ki az EU intézményeiben és a tagállamok jelentős részében is. Az amúgy is példátlan kihívásokkal szembesülő EU egységének nyilvános aláásására irányuló törekvések egy tagállam részéről – a „pávatáncrend” szellemében – szükségessé tették bizonyos ellensúly képzését. Ezt célozta volna Varga Mihály kijelentése.
A másik és hihetőbb magyarázat a Brexit lehetséges és Magyarország számára igen kellemetlen következményeihez kötődik. Nagy-Britannia kilépésével a visegrádi országok legfőbb szövetségese távozik. Az az ország, amely sorozatosan ellenállt az európai integráció mélyítésének, és a „nemzeti szuverenitás” erősítésének szükségességét hangoztatta a brüsszeli intézményekkel szemben. Sosem lett tagja a schengeni övezetnek, elutasította a szociális chartát, és nem vette át az eurót mint közös pénzt. A britek nélküli EU-ban a korábbiaknál is világosabbá válnak az unión belüli törésvonalak a „mag-Európa” és a „periféria” között. Az előbbit gazdasági és intézményi szempontból egyaránt az eurózóna képviseli, míg az utóbbit azon országok alkotják, amelyek (eddig még) nem csatlakoztak ehhez az övezethez. Márpedig a periféria intézményesülése, a „másodosztályú tagság” lehetősége nagyon is kézzelfogható közelségbe kerül a britek távozásával. Ennek pedig nyilvánvaló és igen kedvezőtlen politikai, biztonsági, jogi, intézményi, gazdasági, társadalmi következményei lennének. Ezért, bár a magyar politika hivatalosan nem érdekelt az unió mélyítésében, az intézményesített periferizálódás veszélye – politikai szempontból is – költségesebb alternatíva lenne, mint az eurózónához való csatlakozás feltételeinek teljesítése és az eurótagság kérvényezése.
A harmadik és legkedvezőbb magyarázat az lenne, hogy kormányzati szinten egységes álláspont alakult ki amellett, hogy Magyarország néhány éven belül tagja legyen az eurózónának. A kormányfő azonban évekkel ezelőtti japán látogatásán úgy nyilatkozott, hogy erre legfeljebb 2030-ban kerülhet sor, már ha addig egyáltalán lesz euró. Sajnos Varga Mihály kijelentése akkor lenne hiteles, ha a kormány, de legalább az illetékes minisztérium a kijelentéssel egy időben bemutatta volna a csatlakozási ütemtervet, a legfontosabb feltételek teljesítésének követelményeit, továbbá a belépés melletti és elleni érveket. Erre azonban azóta sem került sor.
Pedig a magyar gazdaság ma egy kivételével teljesíti a csatlakozási kritériumokat. A kivétel az államadósság szintje, ami 75-80 százalék között van, szemben a maastrichti 60 százalékos határral. Viszont a legtöbb euróövezeti ország ezen mutatója kedvezőtlenebb a magyarénál, ami a német szinten van. Azzal is lehetne érvelni, hogy az utóbbi években enyhén csökkenő pályán mozgott. Más kérdés, mennyiben látnának csatlakozási akadályt az egyes eurózóna-tagállamok a Magyar Nemzeti Bank kiterjedt alapítványi hálózatában, amelyet a frankfurti Európai Központi Bank is többször bírált.
A gyakran hangoztatott ellenérv, miszerint a forint euróhoz való rögzítése rontja a magyar versenyképességet, gyenge lábakon áll. Először is az euróövezethez való csatlakozás első lépcsője az árfolyam-mechanizmusba való belépés, ahol két éven át bizonyítania kell a tagjelöltnek, hogy hosszabb távon, fenntarthatóan tudja teljesíteni a csatlakozás kritériumait.
Ennek ugyan egyik eleme a nemzeti valuta stabilitása, de ezt az alapító okirat meglehetősen lazán kezeli, amennyiben +/– 15 százalékos ingadozási sávon belül engedi a nemzeti valuta mozgását mindaddig, amíg – szinte az euró átvétele előtti utolsó időszakban – valóban rögzíteni kell a forint-euró árfolyamot. Még az MNB kifejezetten leértékeléspárti politikájába is belefér ekkora (potenciális) árfolyammozgás. Lényegesebb azonban, hogy a forint leértékelése és a magyar versenyképesség fenntartása, illetve erősítése között egyre lazul a kapcsolat.
Nemcsak arról van szó, hogy a magyar export mintegy 80 százaléka importalapú, vagyis legfeljebb az átlagosan 20 százalékot kitevő hazai hozzáadott érték részesülhetne a leértékelés ugyancsak rövid távú és ellentmondásos „áldásaiból”. Sokkal fontosabb, hogy a magyar versenyképességet a külföldi és hazai tőke egyre fokozódó és tartós bizalomhiánya, a krónikusan alacsony beruházási tevékenység, továbbá immár rövid és középtávon is a (megfelelően) szakképzett munkaerő krónikus hiánya veszélyezteti. Minden leértékelés tovább növelné a forintban fizetett magyar és az euróban fizetett külföldi munkabér közötti különbséget, vagyis nagy valószínűséggel további elvándorláshoz, illetve a hazatérni akarók tartós külföldön maradásához vezetne.
Az eurózónához való csatlakozás bejelentése, a valutaövezetbe való belépés gyors kérvényezése, továbbá a csatlakozás ütem- és feladattervének kidolgozása és nyilvánosságra hozatala egyértelműen erősítené a bizalmat a magyar gazdaság iránt. Ha a tagságot 2017-ben kérvényezzük, akkor is két évet kell eltöltenünk az előszobában, vagyis 2019–2020 előtt nem tudjuk átvenni az eurót. De – megfelelő politikai-gazdasági váltóállítással – növelhetjük a potenciális beruházók érdeklődését, és jelentősen csökkenthetjük az EU-n belüli periferizálódás történelmi szempontból is igen magas kockázatait.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.