Bod Péter Ákos: Jó gondolat, de…

Változékony világunkban kevés tendencia jelezhető előre, ám a hazai bérszint gyors emelkedése az volt. Tavaly ilyenkor már látszott, hogy demográfiai okokból, a gyorsuló kivándorlás, ingázás és idénymunkásság, a közmunkáslétbe való gyakori beragadás miatt gyenge lesz a munkaerőpiaci kínálat, miközben közepes gazdasági növekedésünk mellett is nő a munkakereslet, hacsak a termelékenység nem emelkedik. Márpedig nem emelkedik, ekkor pedig megindul felfelé a bérszint. A piacgazdaság már csak ilyen – ajánlom ezt a meglepett politikusok, valamint néhány jó szándékú közgazdászkolléga figyelmébe, akik régóta állami beavatkozást követelnek a beragadt bérek ügyében. Az évi 6 százalékos bérnövekedés a mostani árstabilitási helyzetben ugyanekkora reálbér-növekedést jelent. A „váratlan” helyzet előhozta a járulékcsökkentés ötletét, és azt a hírek szerint a kormány is fontolgatja.

Első ránézésre jó a gondolat, hiszen az élőmunka adó- és járulékfizetési terhe igen nagy, főleg a fejlettségi szintünkhöz képest. Második ránézésre is jó: a cég számára a havi nettó bér húszezer forintos megemelése negyvenezerbe, egy évben félmillióba kerül. Ezt a cégek zöme megsínylené. A szociálpolitikában jártasak viszont hozzáteszik: a munkavállaló által fizetett nyugdíj- és egészségügyi járulék, valamint a munkaadók (kormányzati taktikai okokból adónak nevezett) járulékfizetése tartja fent a nyugdíjrendszert és az állami egészségügyet. Mára meggyengült a járulékfizetés és a jóléti rendszerek fenntartása közötti alapszerű, szoros kapcsolat, ám nemzetgazdasági méretekben ezek a járulékok, adók szolgálnak a nyugdíjak és az egészségügyi közkiadások forrásául. Akár a munkavállalói, akár a munkaadói befizetéseket csökkentené az állam, hiány keletkezne e rendszerekben. A járulékügy más politikai akusztikát kapna, ha valaki nyugdíjmérsékléssel és az egészségügyi kiadások visszavágásával kötné össze a javaslatot. Mondható, hogy egyéb adóbevételből pótolható a közbevételek kiesése: ez valóban lehetséges (sőt egyre inkább ez lesz), ám így is véleményes, hogy adónkból kell-e megsegíteni a vállalkozókat, akik nem képesek több bért (és rárakódó közterhet) fizetni.

Mindezt elmondva is van közgazdasági alapja a járulékcsökkentési javaslatnak, de figyelembe kellene venni gazdaságunk sajátos viszonyait. A nagy exportcégek zöme gond nélkül kibírja a magyarországi munkáltatói költségeket, amelyek egynegyedét teszik ki a német, osztrák szintnek.

Generális járulékcsökkentést örömmel vennének, mint ahogy a forint tartós gyengeségét is elégedetten nyugtázzák, miközben a leértékelt forint még inkább ösztönzi a munkaerő kiáramlását. De ezt a kört nem kellene nemzeti ajándékban részesíteni az adófizetők számlájára. A másik végleten találhatók azok a kis termelékenységű, most is kevés (legális) bért fizető hazai vállalkozások, amelyeknek a működőképességét veszélyezteti a bérköltségek gyors emelkedése. Lehet javasolni, hogy a kicsik kevesebb járulékot fizessenek, bár súlyos etikai és közgazdasági kérdéseket vetne fel, ha a gyenge termelékenységű cég fennmaradását, tulajdonosának életszínvonalát állami szubvenció szavatolná. Az állami segítség inkább ahhoz kellene, hogy a gyenge versenyképességi állapot mielőbb megszűnjön. Ez a nehezebb feladat, de alkothatók olyan programok, amelyek modernizációra késztetik az átmeneti állami támogatást elfogadókat.

Ha a járulékfizetés egy részéről le tudna mondani a kormány, akkor a generális csökkentés helyett jobb lenne, ha a munkaadók a befizetéseikből jobban támogathatnák az öngondoskodást, egészségügyi és önkéntes nyugdíjpénztári megtakarítást. Olyan országban élünk, ahol az eddigi és mai kiskeresetűekre nem vár elégséges állami nyugdíj, és az egészségügyi ellátás hozzáférhetőségével komoly gondok vannak.