Enyhén fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy az eurózóna nem teljesít jól a 2008-as válság óta. A valutaövezet tagállamai rosszabban teljesítenek, mint az Európai Unió eurózónán kívüli tagjai, és sokkal gyengébben, mint az Egyesült Államok, amely a válság epicentrumának számított.
A legrosszabban teljesítő eurózóna-államok depresszióba vagy mély recesszióba süllyedtek, helyzetük – gondoljunk Görögországra – számos tekintetben súlyosabb ahhoz képest, mint amit az 1930-as évek nagy világválsága alatt szenvedett el néhány gazdaság. A legkedvezőbben teljesítő eurózóna-tagállamok – mint például Németország – jó állapotban lévőnek tűnnek, de csak a többi tagországhoz viszonyítva. Növekedési modelljük részben azon a politikán alapul, amely a sikereket a hajdani „partnerországok” kárára éri el.
Miért nő lassan az eurózóna?
Négyféle értelmezés látott napvilágot a jelenlegi helyzet magyarázataként. Az első szerint Németország szereti az áldozatot hibáztatni, amivel Görögország pazarlására, illetve a máshol felhalmozódott adósságokra, deficitekre mutat rá. Ezzel azonban az a baj, hogy fordítva ülnek a lovon: Spanyolországnak és Írországnak költségvetési többlete és a GDP-hez viszonyítva alacsony adósságrátája volt az euróválság előtt. Vagyis a válság okozta a deficiteket és az adósságokat, nem fordítva.
Az áldozatot bíráló más kritikus hangok az eurózóna gondjainak okaként a jóléti államot és a túlzott mértékű munkaerőpiaci védelmet hozzák fel. Mégis Európa legjobban teljesítő országai közül némelyekben, mint például Svédországban és Norvégiában a legfejlettebb a jóléti állam rendszere és a munkaerőpiaci védelem szintje.
A jelenleg gondokkal küzdő államok közül sok ország az euró bevezetése előtt az európai átlagot felülmúlva teljesített. A visszaesést nem a munkaerőpiaci szabályozás hirtelen megváltoztatása vagy a válságországok esetében úgymond az ellustulás járványa okozta. Ami változott, az a pénzügyi helyzet.
A második típusú magyarázat pedig abból indul ki, hogy bárcsak Európának olyan vezetői lennének, akik jobban értenének a gazdasághoz, és hatékonyabb intézkedéseket hoznának. Az elhibázott intézkedések – nemcsak a megszorítások, hanem a céltalan, strukturális reformoknak nevezett intézkedések, amelyek szélesítették az egyenlőtlenséget, és így tovább gyengítették a keresletet és a potenciális növekedést – egyértelműen súlyosbították a helyzetet.
Az eurózóna azonban egy politikai berendezkedés, amelyben elkerülhetetlen, hogy Németország hangja erősebben szól. Bárki, akinek az elmúlt mintegy harminc évben német politikusokkal volt dolga, előre láthatta, hogy mi várható. Még fontosabb, hogy a meglévő struktúrák ismeretében elmondható: még a legbriliánsabb gazdasági zseni sem tudta volna az eurózónát prosperáló térséggé tenni.
Nem változtak az eurokraták
Az eurózóna gyenge teljesítményére vonatkozó harmadik magyarázat szerint – amely egy széles körű jobboldali kritikája az EU-nak – a fő gondot az jelenti, hogy az eurokraták a fojtogató, innovációkat akadályozó szabályozások rabjai. Azonban ez a kritika is célt téveszt. Az eurokraták – hasonlóan a munkaerőpiaci szabályozásokhoz vagy a jóléti állam helyzetéhez – nem változtak meg hirtelen 1999-ben a fix árfolyamrendszer bevezetésénél vagy 2008-ban, a válság kezdetekor. Ami ebben a kérdésben alapvetően számít, az az életszínvonal, az élet minősége. Bárki, aki tagadja, hogy mennyivel jobb nekünk Nyugaton, a tisztább levegő és víz mellett, menjen el Pekingbe.
Így marad a negyedik magyarázat, amely szerint inkább magát az eurót kell okolni, és nem az egyes országok intézkedéseit, struktúráit. Az euró már a létrejöttekor hibás képződmény volt. Még a világ legjobb politikusai sem tudnák működőképessé tenni. Az eurózóna struktúráját az aranystandard rendszeréhez hasonló merevség jellemzi. Az egységes valuta elvette a tagállamok legfontosabb kiigazítási mechanizmusát, az árfolyam-politika lehetőségét, és az eurózóna korlátok közé szorította a tagországok monetáris és fiskális politikáját.
Az aszimmetrikus sokkokra és a termelékenységben meglévő eltérésekre adandó válaszként a reálárfolyamok alkalmazkodásának kellett volna a megoldásnak lennie, miszerint az eurózóna-periféria árainak csökkenniük kellett volna Németország, illetve más észak-európai országok áraihoz viszonyítva. Miután azonban Németország hajthatatlan volt az infláció kérdésében, az alkalmazkodást csak a másutt történő deflációval lehetett megvalósítani. Jellemzően ez munkanélküliséget és a szakszervezetek gyengülését jelentette, így az eurózóna legszegényebb országai és különösen azok munkavállalói viselték az alkalmazkodás terheinek oroszlánrészét. Az eurózóna országai közötti konvergencia erősítésére vonatkozó terv így fájdalmasan elbukott, és az országok közötti és az országokon belüli egyenlőtlenség növekedett.
Működésképtelen a rendszer
Ez a rendszer nem tud és nem fog hosszú távon működni: egy demokráciában biztosak lehetünk annak bukásában. Csak az eurózóna szabályainak és intézményeinek megváltoztatásával lehet működőképessé tenni az eurót. Ehhez hét változtatásra van szükség:
– meg kell szüntetni azt a konvergenciakritériumot, amely előírja, hogy az egyes országok államháztartási hiányának mértéke nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát;
– a megszorítások helyett egy növekedési stratégiára van szükség, amelyet a stabilizációt szolgáló szolidaritási alap támogatna;
– fel kell számolni azt a rendszert, amelyben az országoknak egy olyan valutában kell hitelt felvenniük, amelyet nem tudnak kontrollálni, és ehelyett az eurókötvényekre vagy ahhoz hasonló mechanizmusokra kellene támaszkodni;
– jobb tehermegosztási rendszert kell kialakítani úgy, hogy a folyófizetésimérleg-többlettel rendelkező országok emeljék a béreiket és növeljék állami kiadásaikat, amivel biztosítanák, hogy az áraik gyorsabban emelkedjenek a folyófizetésimérleg-hiánnyal rendelkező országok áraihoz képest;
– meg kell változtatni az Európai Központi Banknak a csak az inflációra összpontosító mandátumát (ahogy az amerikai Federal Reserve is a foglalkoztatásra, a növekedésre és a stabilitásra is fókuszál);
– közös betétbiztosítási rendszert kell létrehozni, amely megakadályozná, hogy a rosszul teljesítő országokból kiáramoljon a tőke, illetve a bankunió más elemeit is ki kell építeni;
– bátorítani, nem pedig akadályozni kellene azt az iparpolitikát, amely biztosítaná, hogy az eurózóna elmaradó tagállami tartani tudják a lépést az élenjáró országokkal.
A gazdaság perspektívájából nézve ezek a változtatások nem nevezhetők nagyoknak, azonban az eurózóna jelenlegi vezetéséből talán hiányzik a kellő akarat azok végrehajtásához. Ez nem változtat azon az alapvető tényen, hogy a jelenlegi félkész rendszer nem működőképes. Az eredetileg a jólét előmozdítását és további integrációt célzó rendszer éppen ellentétes hatást váltott ki. Egy békés válás jobb lenne, mint a jelenlegi patthelyzet. Természetesen minden válás költséges dolog, azonban még többe kerülne, ha folytatódna a jelenlegi, a nehézségeket csak elodázó irányvonal. Ahogy azt már láttuk idén nyáron az Egyesült Királyságban: ha az európai vezetők nem tudják vagy nem akarják meghozni a nehéz döntéseket, akkor az európai választópolgárok veszik majd kezükbe a döntést, annak eredményével viszont a politikai vezetők feltehetőleg nem lesznek elégedettek.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.