Bod Péter Ákos: Szép adatok – rideg valóság

A fizetési és a külkereskedelmi mérleg nagy többlete előnyös képet fest gazdaságunkról. Vegyük ehhez az igazán kedvező munkanélküliségi mutatót, és tekintsünk most el a külföldön dolgozók és a közmunkások foglalkoztatottként való beszámításának indokoltságától: akadékoskodásnak tűnhet néhány közgazdász kritikai megállapítása gazdaságunk mélyen fekvő szerkezeti és versenyképességi gyengeségeiről. Például arról, hogy a magyar tulajdonú cégek termelékenysége feltűnően elmarad a külföldi tulajdonú vállalkozásokétól, és különösen nagy a lemaradás a kis- és közepes vállalatok (kkv-k) körében, amint ez elhangzott Palócz Évától, a Kopint-Tárki vezérigazgatójától a múlt heti közgazdász-vándorgyűlésen.Természetesen a jó makroadatok igen fontosak. A nagy hitelminősítők honorálják is a külső eladósodás mérséklődését. Bár némi malíciával megjegyezhetjük, hogy államunk fizetőképességének besorolása immár visszakúszni látszik a húsz évvel ezelőtti szintre. Csakhogy 1996-ban nem voltunk még a NATO és az EU tagja, és akkor csupán hat év telt el a piacgazdaságra való visszavonhatatlan visszatéréstől. De mostani „német arányú” fizetésimérleg-többletünk valóban komoly eredmény, és ez országkockázati besorolásunkban súlyosabban esik a latba, mint a kkv-szektor ügye.

Csakhogy nekünk az nagyon is fontos. Ugyanis az áruk és szolgáltatások külkereskedelmének évi 10 milliárd eurós aktívuma mögött döntően gazdaságunk komplementer fele áll: a nagy és jórészt külföldi tulajdonban álló cégek tevékenysége. A kkv-szektor exportteljesítménye eltörpül a nagyvállalati körhöz képest. A fizetési mérlegnek a GDP
8 százalékára rúgó többlete pedig úgy is felfogható, hogy a mi tőkeszegény gazdaságunk masszívan tőkét exportál, mivel a hazai beruházási tevékenység tartósan gyenge.

Ami különösen fájó: a kisebb magyar cégek termelékenységét nemcsak a fejlett Nyugat múlja felül, hanem a visegrádi országok átlaga is; minél kisebb méretkategóriáról van szó, annál nagyobb az elmaradásunk a szlovák, cseh és lengyel nívótól. A kutatások és a tapasztalatok arra utalnak, hogy a kisebb méretosztályban rengeteg olyan vállalkozás található nálunk, amely elhasználódott eszközállománnyal működget, külső kapcsolata nincs sok, bankhitelt sem igen vesz fel – talán nem is lenne hitelezhető szerény legális jövedelme és nulla körüli profitabilitása okán. Az ilyen vállalkozásnak nincs sok esélye, hogy nagyobb uniós vagy nemzeti pályázatba beszálljon konzorciális tagként, már ha egyáltalán a tulajdonos ambicionálná az ügyet. Maga az alapító sok esetben az 1980-as évek elejének-közepének sajátos kisvállalkozási korszakában kezdte a vállalkozói létet, vagy a rendszerváltozási krízis során lett (kényszerűségből) üzletember.

Mára a demográfia elkerülhetetlenné teszi a visszavonulási vagy utódlási ügyeket. Nagy kérdés, hogy lesz-e családon belül vagy más módon alkalmas utód, aki tovább viszi a céget, vagy lesz-e piaca az eladandó cégnek. Chikán Attila professzor és mások régóta mondogatják: e körben komoly elmaradás jött létre a menedzseri tudást illetően, és ha itt nem következik be fordulat, annak súlyos következményei lehetnek növekedési, foglalkoztatási vonatkozásokban.

Ha nem lép be egy jobb kommunikációs képességű, itthoni és határokon túli együttműködésre kész, kalkulatív készségekkel felvértezett új vezetői réteg, akkor a kettősség tovább romlik: a kevés versenyképes nagyvállalatra túl sok versenyképtelen, növekedésre képtelen kiscég jut. És már jön velünk szembe a mainál is erősebb bérköltség-növekedés, ami felveti az egyáltalán nem akadémikus kérdést: hány magyar tulajdonú vállalat bírja majd kifizetni a magasabb béreket úgy, hogy közben megmarad a profitabilitása.