Bod Péter Ákos: Erős gazdaság, erős forint

Ez persze egy régi, a rendszerváltozás kezdetéről való politikai program. Ma másként szólna a politika summája: utolérő gazdaság, gyenge forint. Hát igen, mostanra mérséklődtek az ambíciók. A kormánypolitikusok rendszeresen említik nagy eredményeik között, hogy míg 2010-ben Magyarország a görögökéhez mérhető válságban volt (ami erősen vitatható), mára a gazdaság növekedésével tűnünk ki az európai nemzetek sorában (ez néhány jól kiválasztott negyedévre igaz).

Van azonban egy terület, ahol valóban jelentős fordulat ment végbe, ha nem is 2010-től, hanem már az azt megelőző esztendőben is: szufficitbe fordult a külkereskedelmi mérleg. Ez annak ismeretében lényeges, hogy a megelőző évtizedekben a deficites mérleg volt a gazdaság egyik baja. Ma GDP-arányos kiviteli többletünk még Németország brutálisnak nevezett aktívumát is felülmúlja. Persze exportunk zöme külföldi tulajdonú cégektől származik, de ez végső soron azon nem változtat, hogy a magyar gazdaságban ténykedő nagy és kisebb cégek összessége végre jóval többet exportál, mint importál. A kereskedelmi többlethez társul a folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg más tételeinek aktívuma, így hazánk pénzügyi mérlege ritka nagy mértékben szufficites.

Ehhez azonban nem tartozik, nem tartozna gyenge fizetőeszköz. Sőt, ha egy országban ilyen komoly az exporttöbblet – ami másfelől importlemaradás –, akkor ott a fennállónál erősebb fizetőeszköz lenne logikus. Többfajta módon lehet számolni az egyensúlyi árfolyamot, de a legtöbb modell a mainál erősebb forint-euró rátát eredményez. Döntéshozói körökben azonban jó ideje tartja magát a nézet, hogy a gyenge forint segíti az exportot, ezért jó az országnak. Örökzöld mezeje ez a gazdaságpolitikai vitáknak. A német – vagy a szintén eurót használó holland vagy szlovák – gazdaság masszív többlete arra utal, hogy nem a devizának a gyengesége a kulcsa a szufficitnek. Versenyképes és rugalmas gazdaság, előnyös termelési és exportszerkezet: mindez sokkal erősebb magyarázat, mint a leértékelés.

Látszanak most jelei annak, hogy a forint szeretne erősödni. Bár az erősödés pontatlan szóhasználat, hiszen az árfolyam a megelőző években a főbb valutákhoz képest gyengült, nem is keveset, most tehát inkább korrekcióról lehetne szó. Az alacsonyan tartott forintkamat, az európai uniótól érkező eurótömeg forintosításának módja, a verbális (esetleg másféle) intervenció együttese viszont arra utal, hogy a döntési helyzetben levőknek kedvére való a viszonylag gyenge forint, amelyben kivitelösztönző eszközt látnak. Csak éppen kivitelünk szerkezete révén inkább az a helyzet, hogy a makromodellekhez mérten gyenge tényleges forintkurzus állami ajándék a nagy exportőröknél, miközben mérsékli a forintban denominált pénzügyi aktíváink (megtakarításunk, vagyonunk) értékét. És ami különösen fontos: 300 forintos euró mellett a hazai bérek még gyatrábbak a nyugatiakhoz képest, mintha mondjuk 270 lenne a kurzus.

Félreértés ne essék, nem propagálom a forint voluntarista erősítését, hiszen határhelyzetben lévő exportőrök nehezen birkóznának meg vele, főként, ha a belföldi bérköltségek – termelékenységgel nem ellentételezett – növekedése szintén folytatódik. Mint ahogy a voluntarista béremelésnek sem vagyok híve. De mindkét esetben él és hat a közgazdasági logika: a munkaerő keresleti-kínálati viszonyainak alakulása a nominális bérszint növelésének irányába hat, a folyó- és tőkemérleg többlete pedig az eddiginél erősebb forint felé mutat. Logikával szembeszállni szűk egyéni vagy csoportérdekből, ideológiai elkötelezettségből fölösleges és káros lenne.