Mellár Tamás: Az elmaradottság csapdájában

A Világgazdasági Fórum (WEF) friss jelentése szerint a magyar gazdaság versenyképessége tovább romlott, a tavalyi 63. helyről a 69.-re csúsztunk vissza, az Európai Unióban csak Ciprus, Görögország és Horvátország helyezése rosszabb a miénknél. A sokkoló hírre a Nemzetgazdasági Minisztérium úgy reagált, hogy ez a versenyképességi riport szubjektív és irreleváns, a magyar gazdaság állapota és teljesítménye kifejezetten jó.

A versenyképességi rangsor bizonyosan tartalmaz szubjektív elemeket, hiszen a riportot készítők, valamint az általuk megkérdezett gazdasági szakemberek természetszerűleg nem tudnak teljesen objektívek lenni. Érdemes azonban felidézni, hogy az elmúlt három-négy esztendőben egyszer sem kaptunk a 60. helynél jobb besorolást. Tehát az idei besorolás jól beleillik a sorba, és nem tekinthető kivételnek, statisztikai műszóval élve: outlier adatnak. A beruházások első félévi 11 százalékos volumencsökkenése elég egyértelműen jelzi, hogy nemcsak a rangsorkészítők, hanem a hazai és a külföldi befektetők is ugyanilyen „szubjektív” módon gondolkodnak, és igen rosszra értékelik a hazai gazdasági viszonyokat és kilátásokat.

A kormányzati propaganda szerint viszont a magyar gazdaság növekszik, az államadósság csökken, a folyó fizetési mérleg többlettel zár, tehát nem releváns, hogy hova sorol bennünket a WEF-jelentés. Messziről és felületesen tekintve valóban megnyugtatónak látszik a makrogazdasági helyzet, de kicsit mélyebbre ásva már jól látszik, hogy milyen gyorsan változnak ezek a számok, s mennyire törékeny ez az egyensúly. Az elmúlt évek 3 százalék körüli GDP-növekedési ütemét az idén már nagy valószínűséggel nem tudja teljesíteni a magyar gazdaság, hiszen az első fél évben csak 1,8 százalékkal bővült a gazdaság. A lassulás oka egyfelől az volt, hogy kevesebb lett az uniós támogatás, másfelől pedig, hogy a külföldi tulajdontöbbségű vállalkozások teljesítménye mérséklődött. Mindez arra utal, hogy a magyar gazdaságnak nincs számottevő saját bázisú növekedési potenciálja. Azért nincs, mert a megelőző években elmaradt a tőkeállomány minőségi megújítása (és esetenként a mennyiségi is), továbbá mert nincs elegendő mennyiségű és minőségű bevonható munkaerőforrás, s a technikai-technológiai korszerűsítés is elmaradt, a szűken mért kutatás-fejlesztési források miatt.

A költségvetési és államháztartási stabilizáció nagy előrelépésnek számít a korábbi évek fiskális alkoholizmusához képest. De nagy árat kellett fizetni a 3 százalék alatt tartott deficitért, mert a sorozatos költségvetési megszorításokkal a kormány mély válságba taszította az egészségügyet és az oktatást, valamint a nyugdíjrendszert (ez utóbbit még a felhalmozott megtakarítás felélése miatt is). A súlyos mulasztások mindhárom területen beélesítették az időzített bombákat, az idő előrehaladtával egyre nagyobb valószínűséggel válhatnak működésképtelenné és fenntarthatatlanná ezek az alrendszerek.

A külkereskedelmi és folyó fizetési mérleg kedvezően alakult a 2010 utáni időszakban, igen jelentős többletet mutat minden esztendőben. Hiba lenne azonban ebből arra következtetni, hogy a nemzetközi piaci pozícióinkkal és a versenyképességünkkel minden rendben van, mert ez csak kölcsönkapott versenyképesség és likviditás. Ha ugyanis a külkereskedelmi mérlegünket megtisztítanánk a külföldi tulajdonú cégek exportjától és importjától, akkor azonnal eltűnne a többlet, és jelentős hiányba csapna át. S ha a folyó fizetési mérleg esetében hasonló módon eltekintetnénk a külföldi cégektől (ez egyébként javítaná a mérleget, a profitkivonás eltűnése miatt), valamint az EU-támogatásoktól és a külföldön dolgozók hazautalásaitól, akkor itt is jelentős deficit mutatkozna.

A versenyképességi besorolásunkat bírálók szerint abból is látszik ennek az értékelésnek az abszurd volta, hogy a rangsorban olyan országok is elénk kerültek, mint Vietnam (60. hely) vagy Botswana (64. hely), amelyek tudvalevőleg fejlődő országok, miközben mi már régóta a fejlett országok között vagyunk. Való igaz, hogy az egy főre jutó GDP-n alapuló besorolás szerint Magyarország fejlett országnak számít. Ha azonban számba vesszük a működésének meghatározó jellemzőit, akkor bizony azt kell látnunk, hogy a fejlődésgazdaságtan-tankönyvekből jól ismert szimptómákat produkálja. Hogy csak néhányat említsünk közülük: duális gazdasági szerkezet (a külföldi és hazai cégek egymás mellett, de egymástól független működése), az alacsony hozzáadottérték-tartalmú, nyers-, feldolgozatlan termékek exportálása, a piacra lépés nehézségei (monopolpozíciók elburjánzása), a korrupció kiterjedt volta, a létminimum alatt élők jelentős aránya a lakosságon belül, gyenge minőségű oktatási és egészségügyi ellátás, a külföldön dolgozó vendégmunkások nagy száma, a kizsákmányoló jellegű állami intézmények léte vagy a demokratikus intézmények gyengesége.

A fenti, korántsem teljes felsorolásból is egyértelműen kitűnik, hogy mire lenne szüksége az országnak: a monopolhelyzetek törvényi szabályozására, a vállalkozások piacra lépésének elősegítésére, a korrupció felszámolására, a humán tőke fejlesztésére, a kizsákmányoló jellegű intézmények helyett befogadó intézmények (bővebben Acemoglu–Robinson: Miért buknak el a nemzetek? ) kiépítésére. Csak ezen a módon tudnánk kiszabadulni az elmaradottsági csapdából. De hát éppen ezt fogalmazza meg a versenyképességi riport is, amikor azt mutatja ki, hogy a magyar gazdaság különösen gyenge teljesítményt nyújt az intézményrendszer, az innováció és az üzleti komplexitás területeken.

Tehát szó sincs félreértésről és szubjektív elfogultságról, a történet rólunk szól! És ha a hivatalban lévő kormány nem lesz hajlandó szembenézni a fájdalmas tényekkel, akkor a leszakadásunk tovább folytatódik, és jövőre azon fogunk elmélkedni, hogy miért kezdődik a versenyképességi rangsorszámunk hetessel.

(Török Zoltán és Mellár Tamás után további közgazdászok és a kormányzat egyik képviselője is megírja álláspontját a versenyképességünkről.)