Moszul után

„Most elmegyek aludni, és nem tudom, milyen világra ébredek fel… jobbra vagy rosszabbra?” – egy iraki kurd Twitter-felhasználó foglalta így össze félelmeit a moszuli csata előestéjén. A nemzetközi közösség figyelme most ugyan elsődlegesen az Iszlám Állam visszaszorítására és arra a körülbelül egymillió civilre összpontosul, akik bent rekedtek a harctéren, ennek ellenére nem feledkezhetünk el a csata hosszú távú következményeiről sem. Az új, Iszlám Állam utáni Irak és Közel-Kelet kialakulása ugyanis Moszulban kezdődik meg, itt láthatjuk majd azokat az erőviszonyokat, érdekeket és konfliktusokat, amelyek évekre, évtizedekre meg fogják határozni az ország és a térség jövőjét.

A következő hónapok eseményei során három fontos kérdésre kell figyelnünk, ha előre akarjuk jelezni a helyi és regionális politika dinamikáját. Egyrészről az Iszlám Állam legyőzését követően a különböző térségbeli és globális nagyhatalmaknak el kell dönteniük, hogy milyen szerepet kívánnak betölteni Irak jövőjében. Az Egyesült Államok vezette koalíció (benne a legfontosabb euró­pai államokkal, így Magyarországgal is) a dzsihadista szervezet legyőzése érdekében jött létre, a Nyugat számára pedig nagy költségeket emészt fel az iraki jelenlét, viszont a teljes kivonulással hatalmas űr keletkezne. Ezzel párhuzamosan minden jel arra mutat, hogy a térség középhatalmai (Irán, Törökország, esetleg Szaúd-Arábia) hosszú távon jelen kívánnak lenni Irakban, a köztük lévő versengés tehát borítékolható – a kérdés az, hogy ez milyen formában fog történni, és az Egyesült Államok és Európa milyen szerepet akarnak betölteni benne.

Másrészről az Iszlám Állam legyőzését követően az Irakot alkotó etnikai-vallási csoportok közötti kötélhúzás ismét erőszakba torkollhat. A közös ellenség csak átmenetileg tudta elfedni a belső feszültségeket a síita arabok, szunnita arabok, a kurdok és az ország ezernyi kisebbsége között, azt is leginkább csak a külvilág számára. A kurdok 2014-ben már Kirkuk elfoglalásával jelezték, hogy minden lehetőséget ki fognak használni az Irak északi részén működő Kurdisztáni Regionális Kormányzat megerősítésére. A moszuli hadjárat megkezdése is a felek közötti ellentétek miatt húzódott el, sokan ellenezték például a központi kormányzatot támogató síita milíciák (például az úgynevezett Népi Mobilizációs Erők) részvételét, mivel ezek a korábbi csaták folyamán súlyos visszaéléseket követtek el a szunnita lakossággal szemben. Ilyen szempontból a bagdadi kormánynak is megkérdőjelezhető a tevékenysége: az Iszlám Állam Falúdzsából és Ramádiból való kiszorítását követően az iraki állam nem volt képes az újjáépítés folyamatát vallási feszültségek újraélesztése nélkül, hatékonyan megkezdeni. Irak szétesése vagy további decentralizációja is elképzelhető forgatókönyv, mint ahogy egy új polgárháború kirobbanása sem zárható ki.
Harmadrészről az etnikai-vallási közösségek közötti vetélkedés mellett nem szabad elfeledkeznünk az e csoportokon belüli hatalmi harcokról, amelyek intenzitása az Iszlám Állam gyengülésével párhuzamosan folyamatosan erősödik. Ez talán Bagdadban a leglátványosabb: a síita arab pártok és mozgalmak között komoly ellentétek jöttek létre, Haider al-Abádi miniszterelnök hatalmát pedig több más politikus – köztük a volt kormányfő Núri al-Máliki vagy a hagyományosan erős családból származó fiatal mozgalmár, Muktada asz-Szadr – is kihívja, egyebek között a korrupcióra hivatkozva. A síita közösségen belüli politikai törésvonal válhat Irán szerepéből, hiszen sokan aggódva tekintenek a perzsa ország növekvő befolyására. Emellett a különböző kurd frakciók között is láthatunk feszültséget, a szunnita arabok esetében pedig a nagy kérdés az marad, hogy ki tudná érvényesíteni a 2003 óta hányattatott sorsú közösség érdekeit. Az Iszlám Állam maga e közösség szószólójaként lépett fel, a beszámolók szerint pedig sokan azért csatlakoztak Abu Bakr al-Bagdádi szervezetéhez, mert úgy látták, hogy a dzsihadisták között nagyobb biztonságban vannak, mint a síita dominanciájú Bagdad irányítása alatt. Amíg az iraki politikában a szunniták nem tudják erőszakmentesen érvényesíteni érdekeiket, addig a radikális válaszoknak nem lesz alternatívájuk.

Ez a három probléma fogja meghatározni az Iszlám Állam legyőzését követő iraki politikát, az ország sorsa pedig egyértelműen hatással lesz a Közel-Kelet egészére. 2003-ban Szaddám Huszein rezsimjének bukása ösztönözte a szaúdi–iráni vetélkedés fokozódását vagy Törökország egyre inkább érzékelhető jelenlétét a térségben, így bátran kijelenthetjük, hogy a következő évek történéseinek hosszú távú következményei lesznek a régióra, de a világra is. Sajnos a jelenlegi tendenciák nem adnak okot optimizmusra, a konfliktusok mélyülésének sokkal nagyobb a valószínűsége, mint a stabilizálódásnak. Az Iszlám Állam visszaszorulása vagy esetleges eltűnése se tévesszen meg senkit: a szervezet maga már többször a látszólagos megszűnés állapotából építette újra magát, amíg pedig a radikalizációt ösztönző társadalmi fesztültségek megmaradnak, addig (ha nem is ilyen néven, de más formában) bármikor újjászerveződhetnek a szélsőséges terrorista szervezetek.

Ilyen helyzetben az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak végre átfogó stratégiát kell kidolgoznia az iraki helyzet kezelésére, amely egyértelműen azonosítja a nyugati érdekeket, célokat és eszközöket. Jelenleg nagy társadalmi és politikai nyomás érzékelhető a Közel-Keletről való kivonulásra, ez azonban nem feltétlenül vezetne stabil állapotokhoz. Ha akarja a Nyugat, ha nem, mára részévé vált az iraki politikának, a helyi körülményekkel való őszinte szembenézés ezért elkerülhetetlen. A nyugati gondolkodók és politikusok általában intézmények fejlesztésében, államok létrehozásában, feldarabolásában vagy összetartásában látják egy-egy válság megoldását, a gyakorlatban azonban ennél sokkal fontosabb az alapvető emberi szükségletek kielégítése. Amíg a szunnita, síita vagy kurd családok nem érzik magukat biztonságban, és nem alkothatnak maguknak stabil jövőképet, addig teljesen mindegy, hogy hogyan nevezik azt az országot, amelyben élnek. Mint mindenhol a világon, a közel-keleti társadalmak is elsősorban boldogulni akarnak az életben, a Nyugatnak pedig elsősorban ehhez kell segítséget nyújtania.