A globális versenyképesség 21. századi tényezői

A legutóbbi évek különböző fórumokon, intézményekben, szervezetekben készült nemzetközi összehasonlításai egyértelműen utalnak a magyar gazdaság romló versenyképességére. A Világgazdasági Fórum (WEF) nagy érdeklődést kiváltó éves versenyképességi jelentése – a 69. helyre estünk a tavalyi 63.-ról, évek óta tartó jelentős romlás mellett – csak az egyik komoly figyelmeztető jel. Az OECD, a Világbank (Doing Business), az Európai Unió vagy a Bertelsmann Alapítvány jelentései ugyanebbe a sorba illeszkednek, pedig mindegyik 50-70 különböző részmutató alapján állítja össze a versenyképességi jelzőszámokat.

Pedig a magyar munkabérek versenyképesek, hiszen ma már a legalacsonyabbak közé tartoznak a térségbeli országokhoz képest – tíz évvel ezelőtt még messze meghaladtuk a lengyel-szlovák, nem is beszélve a balti-román-bolgár szintet. Első látásra az export euróban vagy dollárban kifejezett értékével sincs baj, hiszen a kivitel nő, és a külkereskedelmi mérleg továbbra is jelentős aktívumot mutat. Mindez – hagyományos szemléletben – arra utal, hogy nincs semmi baj a versenyképességgel, a gazdaság továbbra is jó pályán halad.

Nem az olcsó munkaerő a lényeg

Holott a felszíni képlet nagyon csalóka, és már évek óta sürgős stratégiai döntéseket igényelne, amelyeknek azonban nyomuk sincs a kormányzati gazdaságpolitikában. Ugyanis a 21. század fenntartható nemzetközi versenyképességét – legalábbis közepesen fejlett és felzárkózni kívánó, EU-s tagország esetében – nem a versenyképesség hagyományos, de mára elavult tényezői határozzák meg. Vagyis nem az olcsó munkaerő, és az ennek kapcsán termelt olcsó áruféleségek és szolgáltatások. De még csak nem is az a magasabb minőség, ahol a valamivel magasabb árak és a minőség aránya biztosítja a versenyképességet. Természetesen a közlekedési infrastruktúra továbbra is komoly versenyelőnyt jelent a nemzetközi termelési és értékesítési láncok számára, amelyekben a magyar gazdaság meglehetősen alacsony szinten helyet kap.

Még az árfolyam alakításából is adódhatnak időleges versenyképességi előnyök, amennyiben a leértékelés rövid távú árversenyképességet növel, miközben a szerkezetváltást és a termelési-értékesítési láncban való minőségi felértékel(őd)ést – számos dél-európai vagy latin-amerikai ország évtizedes leértékelési tapasztalatával megerősítve – egyértelműen gátolja. Arról nem is beszélve, hogy a rövid távú árversenyelőnyök csak igen korlátozottan érvényesülhetnének egy olyan gazdaságban, amely ezer szállal kötődik a nemzetközi közeghez, és ahol az export importtartalma rendkívül magas. Vagyis a hazai hozzáadott érték alacsony, ezért a leértékelődés nemcsak az export euróban vagy dollárban kifejezett árát csökkenti, de az exportba beépülő import árát ugyanolyan mértékben emeli is.

Lehetőségek és esélyek

Évszázadunkban azonban a fenntartható versenyképességnek a korábbiaknál fontosabb feltételei vannak, amelyeket számos más ország felelős gazdaságpolitikája már legalább egy évtizede figyelembe vesz. Ezek az országok ennek alapján igyekeznek meghatározni nemcsak a gazdasági stratégia fő vonalait, a belföldi és nemzetközi tőkével való együttműködést, de alakítani a szélesen értelmezett külpolitikai (és külgazdasági) mozgásteret és felkészíteni a társadalmat és a gazdaságot a várható kihívásokra, kockázatokra, de mindenekelőtt lehetőségekre és új esélyekre is. Ennek során három olyan tényezőt szükséges figyelembe venni, amely a 21. századi fenntartható versenyképességet mérvadóan befolyásolja, kis nemzetgazdaságok esetében pedig döntő mértékben meghatározza.

Először, a közigazgatás minősége, átláthatósága, a szabályozás stabilitása, megbízhatósága, a korrupció alacsonyan tartása és állami szinten történő szisztematikus üldözése és büntetése. Hiába termel bárki világszínvonalú terméket vagy ajánl hasonló színvonalú szolgáltatást, a gyenge és állandó szervezeti-jogi-személyi bizonytalanságban élő közigazgatás olyan mértékben növeli meg az egyébként versenyképes termékre-szolgáltatásra rakódó költségeket (bürokratikus ügyintézés és megnövekedett időigény), hogy amire az adott termék vagy szolgáltatás eléri a felvevő piacát, már régen elvesztette versenyképességét.

Szociális kohézió kell

Másodszor, Európában nincs fenntartható versenyképesség a társadalmi kohézió és a szolidaritás megfelelő szintje (legvégső esetben szükséges kritikus minimuma) között. A versenyképesség lehető legmagasabb szintje és a szociális kohézió szükséges minimuma között természetesen jelentős különbségek vannak az egyes európai országok között is, ami a különböző politikai, társadalmi, tudati háttérből fakad. Az azonban biztos, hogy mesterségesen szétszakított társadalmak, amelyeket még soha nem látott jövedelmi-vagyoni különbségek is terhelnek – nem is beszélve a jövő szempontjából meghatározó versenyképességi kritériumnak tekinthető oktatási-egészségügyi helyzetről –, alkalmatlanok a nemzetközi versenyben való helytállásra. Lehet természetesen mesterséges zárványokat teremteni, amelyek ideig-óráig azt a látszatot keltik, hogy a gazdaság jól működik. De ezek létét is fenyegeti a gyorsan növekvő jövedelmi különbségek miatti szociális, sőt esetenként belpolitikai feszültség, és ezek megtapasztalása előtt is bármelyik pillanatban bezárhatják saját „zárványukat”, ami azonnali és igen súlyos gazdasági visszaesést eredményezne.

Elég csak arra utalni, hogy néhány nemzetközi vállalat határozza meg nemcsak a magyar gazdaság növekedési ütemét, de a társadalmi termék volumenét, a foglalkoztatottságot és mindenekelőtt az export- és a fizetőképességet is. A fenntartható versenyképesség nem kevésbé fontos egyensúlyi követelménye – mindenekelőtt kicsi és a külvilágtól alapvetően függő nemzetgazdaság esetében – a nemzetközi kapcsolatok alakítása, a bizalom, a megbízhatóság és a kiszámíthatóság erősítése, a kooperáció, az együttműködés. Nem kevésbé a szolidaritás, ami modern világunkban kétirányú utca.

Tudásalapú társadalom

Harmadszor, a 21. századi és fenntartható versenyképesség fejlett vagy közepesen fejlett (de egyre inkább kevésbé fejlett, de feltörekvő) országokban is nem a természeti erőforrások meglétére, még csak nem is a munka­alapú társadalomra épül, hanem az emberi tényezőkre. Vagyis a tudásalapú társadalomra, amelynek három klasszikus eleme az oktatás (minden szinten), a kutatás-fejlesztés és az egészségügy. Immár több mint egy évtizede ezek a területek képezik a legtöbb fejlett ország költségvetési prioritásait. Lehet, hogy egyes országokban jelentősek az adóelvonások, máshol meg alacsonyak, a lényeg nem ez, hanem az, hogy mit finanszíroz a költségvetés. Alacsony elvonás mellett is negatívan hat a jövőbeli versenyképességre, ha a költségvetési bevételek versenyképtelen szektorokat vagy egyes csoportok egyéni meggazdagodásához kötődő „vállalkozásokat” finanszíroznak. Ezzel szemben magas adóterhelés mellett is lehet versenyképes gazdaságot építeni, ha a bevételeket a költségvetés a fenti, a jövőbeli versenyképesség szempontjából kulcsfontosságú területekre koncentrálja.

Ami pedig még lényegesebb: nincs fenntartható versenyképesség innovatív társadalom nélkül. A beruházás az innovatív társadalomba fogalom az elmúlt években jelent meg a skandináv országok költségvetésében és közgondolkodásában. Ez azt jelenti, hogy a versenyképesség messze nemcsak a technológiai újításoktól vagy a gazdaság szervezésétől és működésétől függ, hanem alapvetően a társadalom viselkedésének függvénye. Csak nyitott, rugalmas, sorozatos alkalmazkodásra képes, továbbá kooperatív és szolidáris társadalmak alkalmasak arra, hogy a gazdasági-műszaki versenyképesség fenntartható bázisát biztosítsák.

A be- és elzárkózás, az idegengyűlölet, a mesterségesen szított félelem, a szolidaritás hiánya hosszú távon ássa alá egy, a világtól ezer szállal függő ország versenyképességét – nemcsak a gazdaságét, de a társadalomét is, s ez utóbbi sokkal súlyosabb és nehezebben orvosolható probléma.
Magyarországnak addig kell visszafordulnia – a nemzetközi felmérések által kimutatott – versenyképességi zsákutcából, amíg ennek gazdasági és társadalmi költségei elviselhetők, vagyis egy generáció várható életkorán belül tarthatók.