Bod Péter Ákos: Kár lenne egy kudarcot elszalasztani

Amikor jó néhány évvel ezelőtt az OECD PISA-tesztje előnytelen képet adott a német fiatalok szövegértési, természettudományos és matematikai tudásáról, Németországban őszinte országos vita indult a teendőkről. Az akadémiai körök, pártok, érdekképviseleti szervek részvételével lefolytatott eszmecseréből átfogó reformok születtek. Ezek nyomán a későbbi felmérésekben a német fiatalok sokkal jobban szerepeltek, idei adataik is meghaladják az OECD átlagát. Csak remélhetjük, hogy a legutóbbi lesújtó magyar tesztadatokra hasonló módon egy magában bízó, a kudarccal szembenézni kész nemzet ad majd választ. Egyelőre nem jók az előjelek. Az első reakciók nagyon is ismerősek. Ha eltekintünk a bornírt ötletektől („lépjünk ki a nemzetközi felmérésekből, amelyek rossz fényt vetnek ránk”), leginkább azt látni, hogy a felelősség elhárításával foglalkoznak a hivatalból érintettek. Ennek nincs sok hozadéka. De az sem segít, ha a szokásos politikai reflex érvényesül. Korábban az volt jellemző, hogy bizottságot hoztak létre az ügy kivizsgálására. Manapság pedig vagy valami rajtunk kívül álló oknak tudják be a gondokat, vagy gyorstüzelésű jogalkotással gondolják kúrálni a bajt. Pedig sem a visszamutogatósdi, sem a bizottságosdi, sem az egy hétvégén meghozott statáriális törvényalkotás nem segít az oktatás megjavításának dolgában.

Arról, hogy mit kellene tenni a teljesítményünk javításához, elég sokat lehet tudni. Az Eötvös József Csoport fél éve tartott színvonalas rendezvényt oktatáskutató, gyakorló pedagógus, egyetemi tanár részvételével; a hallgatóság konstatálhatta, hogy a helyzetről meglehetősen pontos látleletünk van. Az sem titok, hogy mi az észtek, finnek és az oktatási teljesítmények (valamint a gazdasági eredmények) terén sikeres más nemzetek „titka”. Magam a minap egy országos középiskolai pénzügyi verseny zsűrijében szembesültem ismét azzal, hogy az intézményekben dolgozó lelkes tanárok meg nyilván a szülők támogatásával országszerte százszámra találhatók kifejezetten tehetséges és valószínűleg nemzetközi közegben is versenyképes fiatalok. Csak éppen az is tudható, hogy van vagy 500-800 roppant gyengén teljesítő általános iskola, valamint jó néhány színvonaltalan középiskola is ugyanebben az országban. Túlságosan sok gyerek indul rossz családi háttérből, és induló hátrányaikat az oktatási rendszerünk nem képes korrigálni, sőt inkább tartósítja.

Ha ez a helyzet, márpedig kemény adatok állnak rendelkezésre a valóságról, akkor politikai akarat és bátorság kellene. Sokan gondolják, hogy az utóbbival azután bőven el vagyunk látva, de nem. Kétséges, hogy lenne-e erő a megvalósításhoz, ha az egyértelmű szakmai ajánlások a kistelepülési versenyképtelen iskolák körzetesítését hoznák ki megoldásként. Lenne-e erő annak bevallására, hogy a korszerűtlen centralizáltság irányába tolták el a rendszert.

A viszonyok javításához nyilván kellene kormányzati intézkedés, de az oktatás, főleg az alap- és középfokú, sosem egyetlen kormányciklus ügye. Az időbeli átfutás miatt az sem segít, ha a tartalmi ügyekben döntő beleszólást engednek az üzleti szereplőknek és a gazdasági érdekképviseleteknek. Jól hangzó közhely, hogy a gazdaság igényeihez kell közelebb vinni az oktatást. Csakhogy a gazdasági szervezet (legyen szó multinacionális cégről vagy hazai kisvállalatról) a mai igényeket érzékeli, és ezeket közvetíti a képzési rendszernek. Persze jól tudjuk, hogy most azonnal kellene több számítógépes mérnök, más meg azonnal fel tudna venni több targoncakezelőt. Az általános iskolában viszont olyan készségekkel és tudásokkal kellene felvértezni a fiatalokat (ha lehet: minden egyes fiatalt), amelyekkel a majdani munkába állás idején, valamint a rá következő évtizedekben alkalmassá válnak értékalkotásra és társadalmi részvételre. Az oktatástudomány e készségekről és tudásokról ma többet tud, mint a legjobb HR-es arról, hogy hány targoncakezelő vagy számítógépes mérnök kell majd a cégnek tíz év múlva.