Csapda és adósság

A lazítás–megszorítás vita – nyolc évvel a nagy recesszió kirobbanása után – eldőlt. Azoknak lett igazuk – köztük például a Nobel-díjas Paul Krugmannak –, akik kezdettől fogva az élénkítés hívei voltak a gazdasági növekedés serkentése végett, aminek révén az államadósság aránya is csökkenthető volna a bruttó hazai termékhez (GDP) képest. Az érvelés mára teret nyert, s a nagy nemzetközi intézmények is váltottak. Az ipari államokat összefogó Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) a héten közzétett globális előrejelzésében hosszan értekezik a fiskális fegyver bevetéséről, miután a monetáris alkalmazásától érdemi eredmény már nem várható.

A krízis kirobbanása után a megnövekedett adósságokra túl nagy figyelem fordítódott, ám ezen változtatni kell, mert a világgazdaság nem az adósság, hanem a lassú növekedés csapdájába került, s ha ott reked, a helyzet csak egyre rosszabb lesz. A borús gazdasági kilátások miatt ugyanis az ipari államok óvatosan költenek, a válságkezelés során visszafogták a kutatás-fejlesztési, oktatási, beruházási kiadásokat, és sok esetben ezt még megtoldották adóemelésekkel is, ezért folyamatosan csökken a potenciális növekedési ütemük. A magán- és állami beruházások szintje elégtelen, a világkereskedelem nem bővül, ennek következtében nem javul kellőképpen a foglalkoztatás, a termelékenység, nem emelkednek megfelelő mértékben a bérek, s így az életszínvonal sem. Az anyag nem hangsúlyozza túl, de nem is rejti véka alá a szakértőinek azt a véleményét, hogy ez a táptalaja a populizmus sikerének. Ebből a csapdából azonban ki kell szabadulni.

Az utóbbi nyolc év megszorításai után persze mérséklődtek a nemzetgazdasági adósságszintek, a jegybanki beavatkozások nyomán pedig történelmi mélypontra kerültek a kamatok. Vagyis az OECD-be tartozó harmincöt fejlett ország legalább harmadában igenis bővült a fiskális mozgástér. Itt az ideje, hogy ne a számlálóban lévő adóssággal, hanem a nevezőben található GDP-vel foglalkozzunk. Svédországban, Nagy-Britanniában, Dániában drámai mértékben bővült a fiskális mozgástér – ameddig költségvetési deficitfinanszírozásban el lehet menni kedvezőtlen piaci reakciók nélkül –, de Németországban, Hollandiában is meg lehetne indítani a szükséges és elhalasztott infrastruktúra-fejlesztési beruházásokat, többet lehetne költeni oktatásra, egészségügyre, ezzel serkentve a potenciális növekedési ütemet. Írország, Nagy-Britannia, Portugália, az Egyesült Államok akár öt-hat éven keresztül finanszírozhatná hitelből mindezt, anélkül, hogy bármiféle költségvetési problémája adódna, vagy államadóssága növekedne. Németország, amely többnyire hallani sem akar az efféle indítványokról, akár négy évig ösztönözhetné a gazdaságot.


Magyarország, amely idén már lényegében kihasználta a kissé kitágult mozgásterét, már nem járhat tovább ezen az úton, de a globális fiskális ösztönzés kedvező hatásain nyilván nyerhetne, ha a kormányzati munka hatékonyságát fokozni lehetne.

Ha az OECD-gazdaságok a GDP fél százaléka erejéig megindítanák a fiskális élénkítés folyamatát, már az első évben érezhetnék a kellemes növekedési hatást, ami később még erőteljesebbé válna, ha az adók, a közkiadások szerkezetéhez, a nyugdíjrendszerhez is hozzányúlnak. Talán kissé elhamarkodottan, de a szervezet máris üdvözölte Trump adópolitikai és fejlesztési terveit, bár a részletek még nem ismertek, és a törvényhozási vita kimenetele sem előlegezhető meg.

Paul Krugman pedig úgy gondolja, hogy bár az Egyesült Államok eladósodhatna, és lenne is mit korszerűsítenie, a hitelt magáncégek veszik majd fel, amelyek aztán hatalmas adójóváírásban részesülnek, és privatizálják az infrastruktúra nyereségesen működtethető részét. S az eurózóna sem ígérkezik könnyű falatnak. Mély levegőt véve, az OECD a stabilitási paktum szabályainak a módosítását szorgalmazza, hogy átláthatóan, de rugalmasan dönthessen Brüsszel a költségvetések helyzetéről, s hogy az állami beruházásokat végre kivehessék a deficitszámítás hatálya alól. Történelmi fordulatként értékelhető ajánlásában az Európai Bizottság nemrég maga is fiskális élénkítésre tett javaslatot, ám bármily észszerűnek látszik is a felvetése, bármily aggodalom övezi is a populizmus előretörését, aligha tudja majd a németek torkán lenyomni az elképzelését. A vita alighanem úgy dőlt el, hogy most kezdődik csak igazán.