Olasz lecke

Akarhatja-e egy felelős állampolgár, hogy egyszerűbbé váljék és felgyorsuljon a bonyolult és lassú törvényhozás? Hogy megszűnjenek a helyi kiskirályságok, de még a nagyobbacskáknak is korlátozzák a hatalmát? Hogyne akarhatná, különösen egy olyan országban, ahol az utóbbi 25 évben egymást érték a reformkísérletek, de többnyire megfeneklettek, vagy úgy átalakultak a politikai útvesztőben, hogy jobb lett volna, ha hozzájuk se kezdenek. Igen ám, de az alkotmánymódosításról szóló vasárnapi népszavazásra készülő Olaszország esetében olyan országról van szó, ahol a háború után szándékosan alakították úgy az alkotmányos felépítményt, hogy ne jöhessen létre túl erős koncentráció – közeli tapasztalat volt Mussolini rendszere.

A csúfos véget ért diktátorra ma már kevesen hivatkoznak egy az egyben, de a módosítás ellen az egyik fő érv így is az, hogy túl erőssé válhatna egy parlamenti választás győztese. Pedig a balközép többségű nagykoalíciós kormányra támaszkodó Matteo Renzi kézenfekvő változásokat akar keresztülvinni. Most a parlament két házának, a 315 fős szenátusnak és a 630 tagú képviselőháznak egyformán el kell fogadnia minden törvényt. A sokosztatú olasz politikai életben ez évekbe is telhet, ami igencsak megnehezíti például egy válság kezelését vagy nyugodtabb időkben a modernizálást – ennek következményeit nyögi is az olasz gazdaság. A módosítás nyomán száz szenátor maradna – nem is közvetlenül választanák őket –, és nagyon kevés törvénybe lenne beleszólásuk. Emellett az állam számos jogkört visszavenne a tartományoktól, a közigazgatás eggyel alacsonyabb szintjét, a provinciákat pedig megszüntetnék. Mindehhez társulna az új, még alkotmánybírósági áldásra váró választási törvény – ez a népszavazásnak nem tárgya –, amely a csak listás voksolás győztesének automatikusan pluszmandátumokat juttatna, így teremtve meg a biztos többséget a kormány mögött.

Miért volna ez baj – kérdezik az „igen” hívei –, hiszen a lebénult olasz gazdaságnak jót tenne egy stabil hátterű, gyorstüzelő kormányzás. Nem véletlen, hogy az üzleti körök, élükön a befolyásos munkáltatói szövetséggel, beálltak az alkotmánymódosítás mögé. A baj az – mondják erre a „nem”-pártiak –, hogy a koncentrált hatalom megszédítheti annak birtokosát, sőt nemkívánatos kezekbe is kerülhet. A most mindent egy lapra feltevő Renzitől se veszik jó néven, hogy hajlamos a kézi vezérlésre, de a fiatal kormányfő mégiscsak az eddigi politikai establishment része – firenzei polgármesterként iskolázódott –, tudják róla: ha kell, megköti a szükséges alkukat. Nagyobb veszélyként szokás emlegetni, hogy a népszavazásból az euróellenes Öt Csillag húzhat igazán hasznot: ha átmegy az alkotmánymódosítás, akkor azért, mert egy nem nagy arányú győzelemmel is kormányra kerülhet a 2018-ban esedékes választáson, ha elbukik, akkor pedig azért, mert a várható piaci és politikai felfordulást fordíthatja a maga javára – és az euró kárára – a protestmozgalom.

A piaci hullámverést, a kötvényhozamok elszabadulását persze feltehetően szívesen elkerülnék a szavazópolgárok, már csak azért is, mert az olaszok – akik minden romantikus tévképzet ellenére igen spórolósak – általában államkötvényekben tartják megtakarításaik zömét (a GDP 130 százaléka fölötti adósság jórészt belső). A számításokat azonban náluk is felülírhatják az emóciók, a központi kormányzással szembeni fenntartások. Olaszország népe ráadásul – hiába a több mint másfél évszázados egység – alapvetően lokálpatrióta. A helyi közigazgatás érzelmi kérdés is, lebontását vagy meggyengítését akkor se veszik jó néven, ha vezetőit amúgy ugyanolyan korrupt disznóknak tartják, mint azokat, akik a fővárosban lopkodják, általános vélemény szerint, a közvagyont.

Akármi motiválja a vasárnapi voksokat, akármi lesz is a végeredmény, az olasz színtér újrarendezését – lévén szó az eurózóna harmadik legnagyobb gazdaságáról – egész Európa megérezheti. Lehet, hogy egy diadalmas Matteo Renzi látja majd vendégül a modernizáció élharcosaként márciusban, az Európai Unió 60. születésnapján – a római szerződés aláírásának évfordulóján – uniós kollégáit. De azért az sem kizárt, hogy egy átmeneti szakértői kormány feje fogadja a meghívottakat, és a mulatságot egy hátsó gondolat fogja elrontani: vajon hány születésnapot ünnepelünk még együtt?