Az elmúlt években a kormány gazdaságpolitikája két szempontból is lényegesen különbözött attól, amit a rendszerváltás utáni Magyarországon megszokhattunk. Egyrészt a fiskális politika fő mutatóit tekintve példamutatóan fegyelmezettnek bizonyult: az államháztartás hiányát – összhangban a nemzetközi pénzpiacok, a hitelminősítők és az Európai Bizottság elvárásaival – sikerült tartósan alacsonyra szorítani, és ennek folytán az államadósságot is csökkenő pályára állítani. Másrészt a mostani kormány a gazdaságpolitikai lépései során olyan döntéseket is hozott, amelyekkel felülírta a demokrácia és a piacgazdaság azon normáit, amelyek korábban a posztszocialista Magyarországon is érvényesek voltak.
2010 előtt a magyar kormányzatok a menetrendszerűen ismétlődő stabilizációs kényszerek szorításában, illetve a politikai választásokhoz kötődő fiskális ciklusok mentén lavíroztak. A tapasztalt politikusok bölcsességével azonban általában nem rendelkeztek, és miután a reményteljes időszakokban megalapozatlan derűlátással túlköltekeztek, a megszorítások időszakában rendre elbuktak. Kétségtelen, a klasszikus, a belső kereslet korlátozására épülő makrogazdasági stabilizáció ritkán jár együtt választási győzelemmel, bár a balti országok erre is többször példát szolgáltattak.
A magyar választók azonban nem szoktak elnézők lenni a megszorító csomagokat életbe léptető kormányzataikkal, és egészen a legutóbbi választásokig szisztematikusan leváltották a kiigazításokat végrehajtó kormányzatokat. 2010-es elsöprő választási győzelme után Orbán Viktor kormányának sem volt választása: a nemzetközi pénzpiacoknak erősen kiszolgáltatott magyar gazdaság makropénzügyi stabilizációját be kellett fejeznie. Miután az Európai Bizottsággal folytatott politikai viták során egyértelművé vált, hogy politikai természetű engedményekre a Fidesz–KDNP-vezetés a legcsekélyebb mértékben sem számíthat, a kormány határozott költségvetési stabilizációs lépéseket tett.
A megszorítás kifejezést ugyan száműzték a szótárukból, de a választópolgárok többségének tetsző multi- és bankellenes retorika mellett valójában a 2010 utáni stabilizáció is a belső kereslet korlátozását vegyítette az exportáló feldolgozóipari vállalatok versenyképességének kedvező árfolyampolitikával. A költségvetési stabilizációt persze segítette a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása és a szektorális különadók rendszere, továbbá az ezeket kísérő hatékony politikai kommunikációs arzenál is, makropénzügyi értelemben azonban a fő csapás mégis a belső kereslet korlátozása és az exportösztönző árfolyampolitika mixtúrája volt.
2016 végén úgy tűnhet, a kormány nemcsak a választópolgárok jelentős részének támogatását tudta megőrizni, de végül a szokatlan gazdaságpolitikai intézkedések miatt sokáig bizalmatlan hitelminősítő ügynökségek, illetve a nemzetközi pénzpiaci befektetők meggyőzésében is sikeresnek bizonyult.
És erre itt az új kormányprognózis, benne az újragondolt költségvetési pályával. Ennek lényege, hogy a választások előtt egy évvel ezúttal klasszikus fiskális élénkítés jön, a kamatfizetések nélkül számítva erősen negatív elsődleges egyenleggel, gyorsuló inflációval. A jövő évi költségvetésben – a munkaadók és a munkavállalók képviselőivel nemrég kötött megállapodással összhangban – növekvő minimálbér mellett számos adócsökkentő elem és az életpályamodellek kiteljesedése is testet ölt.
Első látásra mindez még belefér, hiszen jórészt a kamatterhek csökkenéséből adódó jutalmat költi el a kormányzat. Nem látszanak viszont olyan kiadási tételek, amelyek a hosszú távú növekedéshez szükséges tényezőket segítenék. Pedig most erre is lenne pénzügyi fedezet.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.