A múlt év leginkább azért lesz emlékezetes, mert a megválasztott amerikai elnök, Donald Trump által „globalizmusnak” nevezett jelenség elleni lázadás időszaka volt. A populista mozgalmak harcot hirdettek a „szakértők” és az „elitek” ellen, akik most azt a kérdést teszik fel maguknak, hogy mit lehetett volna másként csinálniuk a globalizáció és a technológiai innováció erőinek kezelése terén.
Úgy tűnik, konszenzus alakul ki abban, hogy kompenzálni kellene azokat az embereket és közösségeket, akiket és amelyeket ezek az erők hátrányos helyzetbe hoztak. Ennek módja pedig akár a feltétel nélküli alapjövedelem is lehetne. Ez a megközelítés azonban számos veszélyt rejt magában. Azok az emberek, akik értelmetlen munkáért vagy akár semmilyen munkavégzésért kapnának jövedelmet, valószínűleg még kevésbé törekednének, és egyre jobban elidegenednének a közösségükben.
Az egyszerű transzferek nem jelentenek megoldást. Az emberek találékonyak, és képesek alkalmazkodni az új helyzetekhez, de csak bizonyos körülmények között. Ebből adódóan továbbra is arra kell törekednünk, hogy olyan életképes lehetőségeket találjunk, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek kreatív és értelmes módon kapjanak szerepet a gazdaságban. Ehhez át kellene tekintenünk a történelmi tapasztalatokat, és megvizsgálnunk, hogy mi történt a „vesztesekkel” a technológiai globalizáció gyorsan lezajló korábbi időszakaiban.
A XVIII. század végén, a XIX. század elején zajló ipari forradalom során a technológiai innováció, különösen a textilipari gépek terén, tömegével tette feleslegessé a kézműves kisiparosok munkáját. Visszatekintve azonban nem egyértelmű, hogy az államok bármit is tehettek volna a sziléziai takácsok vagy a vidéki ír kézművesek kompenzálása terén. Bár keményen dolgoztak, termékeik gyenge minőségűek és drágábbak voltak az új gyárakban előállított árucikkekhez képest.
A munkanélkülivé vált emberek közül sokan kivándoroltak olyan helyekre, ahol új dolgokba foghattak, ami megélhetést, jólétet biztosított számukra. Ahogy Thomas K. McCraw briliáns könyve (The Founders and Finance) bemutatja, a vállalkozói szellem amerikai hagyománya a leleményes bevándorlóknak köszönhető.
A migráció előnyeinek meglátásához nem kell messzebbre tekintenünk Kallstadtnál, a délnyugat-németországi, kisbirtokos parasztok által lakott településnél, ahol Friedrich (Fred) Trump – Donald Trump nagyapja – 1869. március 14-én megszületett. Fred Trump 1885-ben érkezett Amerikába (felesége szintén Kallstadtban született, 1902-ben, egy hazalátogatása alkalmával vette feleségül). Az élelmiszeripari óriáscég, a Heinz alapítójának apja, Henry John Heinz szintén Kallstadtban született 1811-ben, és az 1840-es években vándorolt ki Pennsylvaniába, az agrárválság elől menekülve.
Egy évszázaddal később azonban már a kivándorlás nem volt opció azoknak az embereknek, akiknek a gazdasági tevékenysége hirtelen idejétmúlttá vált, nem utolsósorban azért, mert a legtöbb ország szigorúbb bevándorlási szabályokat vezetett be.
A XX. század elején a legsérülékenyebb réteg a kisbirtokos parasztság volt, amely nem tudott versenyezni a szerte a világban egyre nagyobb méreteket öltő élelmiszer-termeléssel. Ez különösen igaz volt az európai parasztságra, amely a hirtelen elszegényedésre ugyanazzal a populista típusú megközelítéssel válaszolt, mint amely annyira jellemezte a tavalyi évet.
Radikális politikai mozgalmakat hoztak létre, vagy ezen erőkre szavaztak. Ezen mozgalmak a gazdasági és szociális utópizmust egyre militánsabb nacionalizmussal vegyítették. Ezek a globalizációellenes mozgalmak, amelyek a második világháború idején érték el tetőpontjukat, hozzájárultak az akkori nemzetközi rend lerombolásához. A második világháború után a fejlett gazdaságokban a politikusok különböző megoldásokat találtak a parasztság helyzetének rendezésére: állami szubvenciókat nyújtottak a mezőgazdaságnak, ártámogatást adtak, illetve a nemzetközi versennyel szemben védelmet biztosítottak a szektornak.
A mezőgazdasági protekcionizmus két okból is jól működött. Először is az amerikai és európai mezőgazdasági termékek ebben az új rendszerben nem voltak értéktelenek, mint a kézzel készített, gyenge minőségű ruhaneműk az ipari forradalom idején. Az amerikai és európai gyártók továbbra is ellátták élelmiszerrel az országaikat, még ha ezt magasabb költséggel tették is, mint amúgy gazdaságilag szükséges lett volna. Másodsorban, ami még fontosabb, az addig a mezőgazdaságban dolgozók új foglalkozást választhattak, és sokan vidékről a városokba költöztek, hogy a feldolgozóipar vagy a szolgáltató szektor vonzó, jól fizető állásaiban helyezkedjenek el.
Természetesen a globalizáció most éppen ezeket az „új” állásokat fenyegeti. Európa és az Egyesült Államok már régóta próbálja támogatni a feldolgozóipar és a szolgáltató szektor „veszteseit” különböző programokkal, amelyek valójában nem sok munkavállalónak segítenek.
A dinamikus metropoliszokba irányuló belső migrációra még mindig van lehetőség, különösen a fiatalok számára. Ez a fajta mobilitás azonban szaktudást és kezdeményezőkészséget igényel. A mai világban a munkavállalóknak meg kell tanulniuk az alkalmazkodás és a rugalmasság elsajátítását, ahelyett hogy hagyják magukat, hogy az elkeseredettség és a neheztelés uralja el őket.
A mobilitás legfontosabb formája nem fizikai jellegű, hanem szociális és pszichológiai természetű. Sajnos, az USA és a legtöbb fejlett ország a merev oktatási rendszerével kudarcot vallott abban, hogy felkészítse az embereket ezen realitásra.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.