A Brexit – azaz az Egyesült Királyság immár erősen valószínű kilépése az Európai Unióból – kiemelt esemény lesz majd az évtized második felének európai gazdaság- és politikatörténetében. Persze sok minden nyitott még, hiszen semmilyen fontos részletét sem ismerjük a kilépés folyamatának, és így az is alapvetően bizonytalan, hogy a különböző területeken milyen szoros lesz a britek és az EU közötti együttműködés a kilépés után.
Egyrészt az Egyesült Királyság gazdaságában meghatározó és politikai életében is nagy befolyással rendelkező londoni pénzügyi központ, a City számára kiemelten fontos, hogy a brit pénzügyi szolgáltató vállalatok megőrizhessék akadálymentes hozzáférésüket az uniós tagországok piacaihoz. Másrészt a brit kormányzat nem hagyhatja figyelmen kívül azt az erős politikai nyomást sem, amely szerint korlátozni kell az EU-tagországok állampolgárainak szabad munkavállalási lehetőségét Nagy-Britanniában.
Nyilván ezzel éppen ellentétesek azoknak a kelet-közép-európai országoknak az érdekei, ahonnan nagy számban érkeztek állampolgárok a szigetországba munkavállalási céllal. És a történet ennél jóval bonyolultabb, hiszen nem tudható, mi lesz az EU-ban jelentős többséggel maradni szándékozó skótok politikai reakciója. Egyáltalán akar-e még a skótok többsége a Brexit után az Egyesült Királyságban élni? Másfelől az sem egyértelmű, hogy a Brexit után nem lesznek további leváló országok.
Évek óta téma a Grexit, vagyis a gazdasági csődhelyzetben levő Görögország kilépése. Sőt, egyre világosabban látszik az is, hogy az EU-alapító Olaszország képtelen stabilizálni gazdaságát az eurózónában, vagyis azóta, hogy a valuta leértékelésének lehetőségét mint gazdaságpolitikai korrekciós eszközt elveszítette.
Arról nem is szólva, hogy a közelmúlt politikai trendjei azt jelzik, hogy Franciaországban is ugrásszerűen megnőtt azok aránya, akik az európai kötelékek lazítását és a nemzeti politikai autonómia erősödését kívánják.
Ebben a kontextusban célszerű értelmeznünk a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor kijelentéseit azokról a csatákról, amelyeket meglátása szerint Magyarországnak Brüsszellel, döntően az Európai Bizottság szakértői bürokráciájával szemben kell megvívnia a közeljövőben.
A magyar kormányfő pontosan érzékeli, hogy a migrációs és a bevándorlási politika mellett a konfliktusok másik nagy területe minden bizonnyal a gazdaságpolitika intézményi kérdéseivel kapcsolatosan merül majd fel. Nem kell messzire tekintenünk: a közelmúlt magyar gazdaságpolitikai stabilizációja olyan megoldásokkal történt meg, amelyekkel egyértelműen szembemennek azok az európai kezdeményezések, amelyek a szorosabb gazdasági integrációt tűzik ki célul. Jól példázza ezt, hogy az energiaunió ideájával nem kompatibilis sem a szektorális különadók, sem pedig a hatósági árszabályozás világa.
A nemzetállami gazdaságpolitikai szuverenitás megőrzése így kulcskérdés a mai magyar kormányzat legitimációja szempontjából. Ebből az is következik, hogy ha az Európai Unió bizonyos tagállamai egymással egyre több területen szorosabb szövetségre lépnek (például az euróövezet után nemcsak bankunió, hanem energiaunió is lesz), abból Magyarország szinte bizonyosan kimarad. Közben persze azt is tudjuk, hogy a magyar állampolgárok többsége ma is eltökélten Európa-párti: így hazánknak az EU-ból történő kilépése (vagy – horribile dictu – a potenciális konfliktusok végleges elfajulása következtében az ország kizárása) a választók büntetőszavazatát vonná maga után.
Ezt pedig a magyar kormányzat biztosan nem akarja. Vagyis arra számíthatunk, hogy a gazdaságpolitika különböző területein ugyan rendszeres konfliktusaink lesznek az Európai Bizottsággal, de kenyértörésre nem kerül majd sor.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.