A Brexit-referendum, Matteo Renzi olasz miniszterelnök népszavazási veresége és az azt követő lemondása, illetve Donald Trump amerikai elnökké választása hatalmi vákuumot hozott létre Nyugaton és Európában.
Egy olyan időszakban, amikor Európának fontos kollektív gazdasági és külpolitikai döntéseket kell hoznia, hazai kérdések uralják az Európai Unió nagyobb tagállamainak, Franciaországnak, Nagy-Britanniának, Spanyolországnak és Olaszországnak a politikai életét. Ebből adódóan egyre nagyobb a nyomás Angela Merkel német kancelláron és kormányán, hogy az élre álljon, és átvegye a kontinens vezetését.
Azt vetették például a német kormány szemére, hogy nem volt szolidáris a 2008-as pénzügyi válság kezelése során. Miközben a német intézkedések néha túl későn születtek meg, vagy nem voltak megfelelően átgondolva – mint például az átmeneti Grexitre vonatkozó javaslat –, a berlini kormányzat számos mentőprogramot, illetve az Európai Stabilitási Mechanizmus felállítását, valamint a bankunió létrehozását is támogatta. Továbbá Németország viseli a válságkezelés pénzügyi terhének legnagyobb részét.
Németországot azért is bírálták, mert ellenezte az eurókötvényt és a transzferuniót. Ezen kifogások azonban nem mindig voltak tisztességesek: egyes tagállamok, mint például Franciaország, úgy akarták a kockázatokat megosztani, hogy a gazdaságpolitikai szuverenitás szükséges mértékéről ne kelljen lemondaniuk. A német kormányzat és a német polgárok a legtöbb tagállamhoz képest nyitottabban viszonyulnak az euró megőrzéséhez szükséges mélyebb integráció kérdéséhez, beleértve a fiskális uniót is. Ennek eléréséhez azonban minden partnernek a megfelelő irányba kell lépnie a politikai szuverenitás és a kockázatok megosztása terén.
A harmadik kritika Németországgal szemben abban áll, hogy a partnerországok számára káros hatású politikát folytat azzal, hogy szigorú fiskális politikát alkalmaz, ami a folyó fizetési mérleg túlzott, a GDP 9 százalékát megközelítő többletét okozta. Ez valóban hiba. Ez azonban legfőképpen Németországnak okoz gondot. Németországban jelentős hiány tapasztalható a beruházások terén, ami káros a német termelékenységre és növekedésre, azonban nem ez a német politika a fő oka annak, hogy máshol Európában alig nő a gazdaság, magas a munkanélküliség, alacsony a versenyképesség, illetve egyéb gazdasági gondok állnak fenn.
Kétségkívül sok német politikus tévedett abban, hogy ragaszkodott a költségvetési megszorításokhoz, és bírálta az Európai Központi Bank monetáris politikáját. Jogosan elégedetlenek viszont amiatt, hogy szerte az EU-ban a gazdasági reformok lassú ütemben haladnak előre. Összességében elmondható, hogy a németek mélyen Európa-pártiak, és a német kormányzat többet tett Európáért, mint amennyit elismernek ez ügyben Berlinnek.
A vezetési hibákat könnyen lehet azonosítani és utólag bírálni. Konstruktívabb hozzáállás lenne, ha az egyes döntéseket azon információk kontextusában ítélnék meg, amelyek rendelkezésre álltak az adott döntések meghozatalánál. Utólag látva a történéseket, a német kormány – valójában bármely kormányzat – biztosan másként cselekedett volna a görög adósságválság, a költségvetési politika, a Brexit-népszavazás kérdésében, illetve több más ügyben. Vagyis tisztességesebb lenne, ha a német vezetés teljesítményét a többi nagy EU-tagállam teljesítményéhez viszonyítanánk. Valóban jobb helyzetben volna ma Európa, ha a német kormányzat a francia, a brit vagy az olasz kormányok által az elmúlt években folytatott politikát követte volna?
Még ha Merkel későn reagált is az olasz és a görög válságra, jelentős toleranciát, nyitottságot és előrelátást tanúsított. Két fontos kérdésben – a menekültválság kezelésében és az orosz agresszióval szembeni fellépésben – kormánya több európai szolidaritást mutatott fel, mint a legtöbb uniós tagállam.
Továbbá Merkel vezetői erősségét mutatta az is, ahogyan Trump győzelmére reagált. Gratulált neki, szoros együttműködést ajánlott fel, de csak a „közös értékek”, mint a „demokrácia, a szabadság, a jogállamiság, illetve az emberi méltóság tisztelete” alapján. Emellett Merkel számít a brit kormány legfontosabb és legmegértőbb partnerének a közelgő Brexit-tárgyalásokon.
Merkel elfogadottságának mértéke más európai vezetők irigységét váltja ki.
Ő lehet az utolsó nem populista kormányfő a nagyobb nyugati országok körében. A december 4-i olasz népszavazás volt talán az utolsó jelzés arra, hogy Európának közösen kell fellépnie a szociális problémák, a politikai szélsőségesség és a mélyülő gazdasági és politikai válságok kezelésében.
A német kormánynak tanulnia kellene a múltban elkövetett hibáiból, miközben továbbra is Európa vezetőjeként kell fellépnie. Ezt azonban nem viheti véghez egyedül. A többi uniós kormánynak abba kellene hagynia Németország ostorozását, amellyel valójában országaik saját belső problémáiról vonják el a figyelmet. Ezek a támadások az elmúlt években túl messzire mentek, és kontraproduktívak voltak. Németországnak szüksége van partnerekre és arra, hogy velük konstruktív dialógus alakuljon ki az Európa mélyülő válságát orvosló konkrét megoldásokról.
Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.