Nemzetgazdasági adataink érdekes kettőssége, hogy gazdasági növekedésünk szerény ütemű a hasonló fejlettségű, adottságú és fekvésű országokhoz mérve, ám fizetési mérlegünk aktívuma meghökkentően nagy a 2008-as válság óta. Ez az időszak egybeesik az EU 2007–2013-as költségvetési ciklusával, ami alatt a korábbiak sokszorosára nőttek az onnan kapott transzferek. Nem egybeesésről, hanem szoros logikai kapcsolatról van szó, azon túl, hogy a krízis után hamar helyreállt kivitelünk növekedési trendje, míg a belső fogyasztás és a beruházás lassan, vontatottan tért magához a 2009-es mélypont után.
Az uniós pénzek – szinte függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul, értelmesen vagy ötletszerűen költik el – javítják a fizetési mérleget. Egyben növelik a keresletet, amire nagy szükség is van, hiszen a 2009-es csaknem hétszázalékos GDP-eséssel gazdaságunk teljesítménye jóval a potenciálja alá került. Hogy mennyi a potenciális GDP, azt nehéz minden kétséget kizáróan megmondani, de jól becsülhető. Miként az is, hogy mekkora a ténylegesen mért és a becsült potenciál közötti kibocsátási rés. Ha nagy – és válság idején a rés nagyra nyílik –, az állami költekezésből vagy külső transzferből származó többletkereslet azonnal gyorsítja a növekedést.
Ezt John M. Keynes a múlt század 30-as éveinek válsága alapján fejtette ki, megkönnyebbülést hozva a politikusoknak, akik szerettek volna nagyvonalúan költeni (a következő generáció számlájára), de nem mertek látványosan szembemenni az addig vallott elvekkel. Ám biztatást kaptak
Keynestől: ha más nem költ, hiszen a fogyasztók óvatosak, a magánberuházások a nagy bizonytalanság miatt függőben maradnak, akkor legalább az állam költsön. A válságban úgysem szorít ki magánköltést. Sőt még az a csoda is megeshet, hogy egy egység állami költés egynél nagyobb mértékű GDP-növekményhez vezet, ha az ugrásra készen álló, kihasználatlan emberi és gépi kapacitások lendületbe jönnek.
Sokan máig azt hiszik, hogy az állami költés mindig hasznos. Az aggregált kereslet növelésének a termelést gyorsan emelő (multiplikáló) hatása azonban csak nagyon sajátos körülmények között érvényesül. Ha a kibocsátási rés kezd zárulni, azaz a tényleges gazdasági teljesítmény már nincs nagyon távol a potenciálistól, akkor a multiplikátor kisebb egynél: az állam elkölt (adóemelésből vagy még gyakrabban hitelből) egy egységet, ám a keresleti oldal növekedése ellenére mégis ennél kisebb mértékben nő az output. Az állami költekezés ugyanis kezdi kiszorítani a magánszektort, már nincs kellő kihasználatlan kapacitás és azonnal munkára fogható ember, sőt munkaerőhiány léphet fel, az árak nőnek, csak importból lehet beszerezni az alapanyagot.
Nem tankönyvi eset ez, rólunk szól a történet. Kormánykörökben újra felröppent a négy-öt százalékos gazdasági növekedés ügye. Magyarázata – azon túl, hogy választások előtt jó beszélni a munkasikerekről – talán az, hogy a 2020-ig tartó EU-s ciklusban rendelkezésre álló pénzeket a kormány gyorsított ütemben hívja le és költi el. Ennek etikája vitatható, hiszen egy következő kormány elől von el forrásokat. A rapid költés ellen szakmai érvek is szólnak. És több mint kérdéses, hogy a GDP egy százalékára rúgó pluszköltés valóban egy százalékkal, netán többel növeli-e az outputot.
Időközben a korábbi nagy kibocsátási rés lassan bezárult, talán éppen mostanra. Innentől a növekedésnek a kínálati oldal bővülése szab gátat: a képzett munkaerő mennyisége, a tőkeállomány bővülése, az erőforrások észszerűbb allokálása és a termelékenység növekedése. Várhatunk ugyan gyors növekedést, ám ez inkább remény és vágy, mint prognózis.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.