Az alanyi jogon járó alapjövedelem ötletének megértése

Az egységes alapjövedelemre vonatkozó megoldások nagy figyelmet kapnak mostanában. (Az alapjövedelemről korábban Lovászy László ENSZ-szakértő, európai parlamenti foglalkoztatáspolitikai tanácsadója is írt lapunknak). Természetesen nem új keletű az ötlet, amely szerint egy állam összes lakosa munkakötelezettség nélkül egy bizonyos összegű pénzre lenne jogosult. A 16. században Thomas More (Morus Tamás) filozófus is javasolta ezt az elképzelést. Az elgondolás azonban mostanában került egyre jobban előtérbe, miután néhányan az egységes alapjövedelemben a jelenlegi, technológia vezérelte gazdaság problémáinak megoldását látják. Valóban így lehet?

Az egységes alapjövedelem vonzereje három lényeges jellemzőjében gyökerezik: egyrészt egy alapvető szociális hátteret biztosít minden állampolgárnak; másrészt az emberekre bízza azt, hogy miként használják fel a juttatást; harmadrészt elősegíti annak a bürokráciának a karcsúsítását, amelytől oly sok szociális támogatási program függ. Továbbá az egységes alapjövedelem teljesen „hordozható” lenne, ami segítené azokat az embereket, akik gyakran váltanak munkahelyet, vagy önmagukat foglalkoztatják.

[caption id="" align="alignleft" width="600"] A támogatások egy részét is kiválthatná Fotó:AFP[/caption]Sokan a baloldalon saját programjuk részévé tették az egységes alapjövedelmet, mivel abban a szegénység csökkentésének kézenfekvő módját látják. Sok libertariánus is támogatja a koncepciót, mivel az lehetővé teszi – valójában meg is követeli –, hogy az emberek önmaguk döntsék el, mire költik a juttatást.

Az egységes alapjövedelem azoknak a tetszését is elnyerte, akik azt vizsgálják, hogy a gazdasági fejlődés miként tudja helyettesíteni legalábbis egy részét azoknak a természetbeni támogatásoknak, amelyeket jelenleg nyújtanak a szegényeknek. Latin-Amerikában már különböző helyi szociális programok tartalmazzák az egységes alapjövedelem elgondolásának elemeit, bár azok csak szegényeket támogatnak, és általában bizonyos feltételekhez vannak kötve (például a gyermekek iskoláztatásához).

Az egységes alapjövedelem teljes formában történő megvalósítása nehéz lenne, nem utolsósorban azért, mert számos bonyolult kérdést kell megválaszolni az intézkedés céljai és prioritásai kapcsán. Talán a legnyilvánvalóbb kérdés az, hogy ténylegesen mekkora legyen a folyósítandó pénz összege.

Az USA-ban és Európában például egy évi kétezer dollár összegű, egységes alapjövedelem nem érne sokat, kivéve, hogy talán ezzel csökkenteni lehetne a mélyszegénység mértékét, ha azt a meglévő szociális-jóléti programok kiegészítéseként folyósítják. Egy tízezer dolláros alapjövedelem viszont már valódi változást eredményezne, azonban ez – attól függően, hogy mennyi embert vonnának be a jogosultak körébe – már a GDP 10-15 százalékát emésztené fel, ami hatalmas költségvetési kiadás lenne, különösen, ha az intézkedésre a meglévő szociális programok mellett kerülne sor. Egy ilyen magas alapjövedelem bevezetésénél még az adóbevételek jelentős emelkedése mellett is szükség lenne arra, hogy fokozatosan csökkentsék a meglévő állami juttatások némelyikét, annak érdekében, hogy az intézkedés költségvetésileg megvalósítható legyen.

A jelenlegi munkaerőpiacon, amelyet a digitális technológiák formálnak, az egységes alapjövedelem legfontosabb jellemzője a hordozhatósága. Ha úgy akarunk nagyobb mértékű munkaerőpiaci flexibilitást kialakítani, hogy nem biztosítjuk a munkavállalóknak – akiknek állandóan a technológiai változások okozta kedvezőtlen hatásokhoz kell alkalmazkodniuk – folyamatosan a szociális biztonsági háló védelmét, akkor egy olyan aszimmetrikus rendszert építünk ki, amelyben a munkaadók jelentős flexibilitással bírnak, míg a munkavállalók csak igen kevéssel.

A modern munkaerőpiacok rugalmassá tétele megköveteli az egységes alapjövedelem lényeges elemeit, a juttatás hordozhatóságát és a felhasználás szabad választhatóságát. De csak a legszélsőségesebb libertariánus értene egyet azzal, hogy a pénzt mindenféle szakpolitikai iránymutatás nélkül folyósítsák. Tanácsosabb lenne egy olyan átfogó, aktív szociálpolitikát kialakítani, amely bizonyos mértékig útmutatást ad a támogatás felhasználása terén.

Egy francia szakértők által kidolgozott javaslat a helyes irányba tett lépésnek tekinthető. Eszerint minden állampolgár kapna egy szociális számlát, amely részben beváltható „pontokat” tartalmazna. Ez a megtakarítási számlákhoz hasonlóan működne, mivel a számla tulajdonosai a jelentős állami hozzájárulás mértékét tovább növelhetnék munkavállalással, tanulással vagy bizonyos közérdekű szolgáltatások ellátásával. A számla pontjait pedig szükség esetén hívhatnák le, különösen képzésekre. A levont pontok mennyiségét egy előre meghatározott „ár” alapján szabnák meg, illetve a felhasználható pontok mennyiségét bizonyos időszakon belül korlátoznák.

Ez a megközelítés egy jó kompromisszumnak tűnik egyfelől a hordozhatóság és a személyes szabadság, másfelől a hatékony szociálpolitikai iránymutatás között. A javaslat mind az amerikai társadalombiztosítás, mind az egyéni nyugdíjszámlák elemeit tartalmazza, miközben a képzésre és az átképzésre vonatkozó kötelezettségre is tekintettel van. Ezt a programot kombinálni lehetne egy rugalmasabb nyugdíjrendszerrel, és így egy modern és átfogó, társadalmi szolidaritási rendszerré fejlődhetne.

A kihívást most az jelenti – legalábbis a fejlett gazdaságok számára –, hogy erősebb és áramvonalasabb társadalmi szolidaritási rendszereket kell létrehozni, a juttatások felhasználásában nagyobb mozgásteret kell nyújtani az egyéneknek, illetve hordozhatóvá kell tenni a juttatásokat. Csak az egyéni választás és a szociálpolitikai iránymutatások közötti megfelelő egyensúly megteremtésével tudják kiépíteni a modern gazdaságok azokat a szociális biztonsági programokat, amelyekre szükségük van.

Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org