Fékek és ellensúlyok a semmibe vezető hidak ellen

A tavalyi amerikai elnökválasztási kampányban Hillary Clinton és Donald Trump egyetértett abban, hogy az amerikai gazdaságot elöregedett infrastruktúra jellemzi, illetve mindketten amellett érveltek, hogy többet kell invesztálni az ország állami eszközeinek felújításába és fejlesztésébe. Most, hogy a Trump-adminisztráció az első költségvetési tervezeteit készíti elő, nagy figyelem irányul az erre a területre vonatkozó javaslataira.

Ebben a kérdésben az USA nincs egyedül, valójában az infrastrukturális hiányosságok még égetőbb problémának számítanak a világ többi részén. Más fejlett gazdaságokban is szükség van a mostanság szerény mértékű beruházások élénkítésére. A feltörekvő gazdaságoknak pedig a népességnövekedésre, a növekvő fogyasztásra és a közlekedési beruházások iránti egyre nagyobb igényre kell felkészülniük.

A 2008-as globális pénzügyi krízis után elfogadott intézkedések kezdték elősegíteni az infrastrukturális beruházások emelkedését. Az EU-ban a Juncker-terv azt célozta meg, hogy 2016 és 2018 között több mint 300 milliárd dollár értékű beruházást valósítanak meg. A feltörekvő gazdaságokban még nagyobb mértékű infrastrukturális beruházásokat terveznek, különösen igaz ez Kínára, amely mind bel-, mind külföldön különböző projekteket kíván megvalósítani. Az elmúlt években Kína olyan hazai finanszírozású intézményeket hozott létre, mint a Selyemút Alap, illetve új nemzetközi pénzügyi szervezetek, például az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank felállítását is ösztönözte.

Ha az infrastrukturális beruházásokat megfelelően valósítják meg, akkor azok képesek beindítani a sínylődő gazdaságokat, és a befektetett összegek meg is térülnek a magánszektor aktivitásának élénkítésével és a gazdasági növekedés erősítésével. Ha viszont rosszul hajtják végre a beruházásokat, akkor az állami infrastrukturális kiadások korrupcióhoz és pazarláshoz vezethetnek, és a „semmibe vezető hidak” megépítésének költségét az adófizetők állják. Nem csak a finanszírozáson múlik, hogy egy adott beruházást megfelelően valósítanak-e meg. Ehhez arra is szükség van, hogy a projekt kiválasztásában, megtervezésében és végrehajtásában is kellő alapossággal járjanak el.

E tekintetben a siker kulcsát nemcsak a szakmai ismeret és tapasztalat jelenti, hanem az átláthatóság és a szabad sajtó is. A polgároknak ismerniük kell a pontos adatokat a projektekkel kapcsolatban, hogy követni tudják a megvalósítás folyamatát, és nyomás alá tudják helyezni a politikusokat a közérdek megvédése érdekében. Egy frissen megjelent könyvben (World on the Move – a szerk.) Tomas Hellebrandttal együtt azt jeleztük előre, hogy a közlekedésre fordított fogyasztói kiadások megnégyszereződnek 2035-re Afrika szubszaharai térségeiben, Indiában, Kínában és más feltörekvő ázsiai országokban.

Az évi 200 dollárt kereső emberek csupán jövedelmük egy százalékát költik közlekedésre, míg az évi 20 ezer dollárt keresők esetében ez az adat 18 százalék. A következő két évtizedben a 6 és 20 ezer dollár között kereső emberek száma több mint egymilliárddal fog nőni, és sokan közülük megvásárolják majd az első autójukat. Mindeközben az évi 20 ezer dollárt vagy annál többet keresők száma mintegy 800 millióval fog nőni, és sokan közülük nyaralási célból elkezdenek repülőre ülni. A feltörekvő országok közlekedési hálózatát jelentősen fejleszteni kell ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a megnövekvő igényekkel. A fejlett gazdaságokról pedig az mondható el, hogy bár már kiterjedt közlekedési infrastruktúrával és stabil népességgel rendelkeznek, a közlekedési hálózatuk sürgős felújítására van szükség.

A feltörekvő országok akkor lesznek képesek előteremteni az infrastrukturális beruházásokhoz szükséges forrásokat, ha nagyobb szerepet adnak ebben a magánszektornak. A magánbefektetők vonzása érdekében a kormányzatoknak olyan stabil szabályozási környezetet kell fenntartaniuk, amely mentes az önkényes beavatkozási kísérletektől. Ugyanakkor figyelemmel kell követniük és nyilvánosságra is kell hozniuk a magánszektor részvételével zajló projektek pénzügyi kötelezettségeit. Ez segít megakadályozni, hogy a PPP-beruházásokhoz adott kormányzati garanciák a GDP egy vagy több százalékát kitevő költségvetési terhekkel járjanak együtt.

A kormányzatoknak erősíteniük kell az átláthatóság kultúráját annak érdekében, hogy az elköltött pénzt produktívan használják fel, és ne politikai célokat szolgáló, alacsony hozzáadott értékű projektekre tékozolják el.
Sok feltörekvő országnak, ahol nagyon nagy szükség van a beruházásokra, sürgősen meg kell reformálnia az infrastrukturális projektek kiválasztásának és végrehajtásának intézményi keretrendszerét. Bizonyos mértékben a korrupció azonban minden országot érint, a fejlett országoknak is meg kell védeniük az infrastrukturális projekteket a magánszereplők túlzott mértékű befolyásától vagy az önkényes állami beavatkozásoktól.

Az infrastrukturális beruházásokhoz nagy reményeket lehet fűzni, azonban ahhoz, hogy azok a legnagyobb haszonnal valósuljanak meg, a feltörekvő országok politikai döntéshozóinak minél hamarabb meg kell erősíteniük a közbeszerzések intézményrendszerét. A fejlett országok kormányzatainak pedig meg kellene őrizniük a fékek és ellensúlyok jól ismert rendszerét, hogy a projektek kiválasztásánál egyenlő versenyfeltételeket tudjanak biztosítani, illetve hogy a projekt teljes időszakában a megvalósítás folyamata nyomon követhető, ellenőrizhető lehessen.

(Az itt kifejtett nézetek a szerző magánvéleményét képezik, és nem tükrözik szükségszerűen az IMF véleményét.)