Európa másik populista problémája

Az európai szavazók, látva Donald Trump kaotikus elnökségét az USA-ban és azt, hogy milyen rögös út vár Nagy-Britanniára a Brexit utáni időszakban, talán elfordulnak az olyan szélsőjobboldali populistáktól, mint Marine Le Pen Franciaországban és Geert Wilders Hollandiában. Ha azonban az európai kormányok féken akarják tartani saját populistáikat, jelentős strukturális reformokat kell megvalósítaniuk, amelyekre a hosszú távú magasabb gazdasági növekedés eléréséhez van szükség.

[caption id="" align="alignleft" width="600"] Az európai szavazók talán elfordulnak az olyan szélsőjobboldali populistáktól, mint Marine Le Pen Franciaországban és Geert Wilders Hollandiában - fotó: AFP[/caption]A néhai Rüdiger Dornbusch, az MIT és Sebastián Edwards, a UCLA professzora 1991-es A populizmus makrogazdaságtana Latin-Amerikában című könyvükben megadták a gazdasági populizmus definícióját. A fogalmat olyan közgazdaságtani megközelítésként írták le, amely „a növekedést és a jövedelmi újraelosztást hangsúlyozza, és elhanyagolja az infláció, a deficittel történő finanszírozás, a külső korlátozó tényezők, illetve a gazdasági ágensek agresszív, nem piaci jellegű intézkedésekre történő reakciójának kockázatát”.

Dornbusch és Edwards szerint a gazdasági populizmus akkor tud teret nyerni, amikor a politikusok és az állampolgárok „nagyon elégedetlenek a gazdaság teljesítményével”. Válaszul a politikusok határozottan elutasítják a konzervatív paradigmát, és figyelmen kívül hagyják a makrogazdasági politikát érő bármilyen típusú kényszerek létezését, úgy, hogy a kihasználatlan kapacitásokban látják a növekedés elmaradásának okát.

A Dornbusch és Edwards által leírt populista gazdaságpolitika kísértetiesen hasonlít az eurózóna 2008-as pénzügyi válság óta alkalmazott gazdaságpolitikájára. Az Eurostat adatai szerint 2007 és 2015 között a GDP-hez viszonyított államadósság átlagos mértéke a 19 eurózóna-tagállamban 65 százalékról a szinte fenntarthatatlan 90 százalékra nőtt.

Az európai kormányok ezen időszakban folytatott gazdaságpolitikája mellőzte a strukturális reformokat. A 2008. novemberi washingtoni G20-csúcson a világ legnagyobb gazdaságai elkötelezték magukat amellett, hogy makrogazdasági élénkítés révén bármit megtesznek a növekedés helyreállításáért és a kereslet élénkítéséért. A monetáris és fiskális expanziót akkor igazolta az, hogy véget ért a pánik, azonban azóta sem fogták vissza ezeket az intézkedéseket.

A dél-európai válságországok voltak a fő támogatói ennek a megközelítésnek, miközben Németország – más észak- és kelet-európai tagországokkal karöltve – ellenezte. 2008 óta nyolc EU-tagállam került ki a pénzpiacokról és kért támogatást az IMF-től. Mégis sok közgazdász még mindig makrogazdasági élénkítésre szólít fel, mintha nem lennének tudatában annak, hogy ez a politika milyen károkat okozott. Paul Krugman és Joseph E. Stiglitz Nobel-díjas közgazdászok amellett érvelnek, hogy Európa problémáit a nem elégséges fiskális és monetáris élénkítés, illetve az eurózóna strukturális hiányosságai okozzák. De figyelmen kívül hagyják a reformok szükségességét az európai országok növekedési potenciáljának erősítéséhez. Az általuk javasolt gyógymódot bőségesen alkalmazták Görögországban és Olaszországban, és az fájdalmasan elbukott: Görögország gazdasága már hét éve csökken, Olaszországé öt éve. Államadósságuk mértéke 2015 végén, a jelentős adósságcsökkentés után is a GDP 177, illetve 132 százalékát tette ki.

A megfelelően növekvő országok (Lengyelország, Svédország, Észtország, Lettország, Litvánia és Szlovákia) azok az államok, amelyek nem halmoztak fel jelentős államadósságot. Ez azt mutatja, hogy Európa gazdasági problémái nem az elégtelen mértékű keresletből, hanem a rosszul működő piacokból, a túlzott mértékű költségvetési terhekből, a túlszabályozásból és a nem megfelelő szintű oktatásból adódnak. Az európai országoknak így ezen valódi problémák megoldására kellene összpontosítaniuk ahelyett, hogy új adósságcsapdákat hoznak létre.

Valójában az EU-tagállamoknak vissza kellene fogniuk a kiadásaikat. Az állami kiadások átlagos értéke a GDP 47 százalékát teszi ki az EU-ban, szemben más fejlett országok 37-38 százalékos átlagos értékével. Ha az EU-tagországok visszafogják az állami kiadásokat, akkor csökkenthetik a munkára rakodó adó mértékét is, amely jelenleg túl magas.

A túlszabályozott munkaerőpiac a dél-európai országokban (mint Görögországban, Olaszországban és Spanyolországban) akadályozza a foglalkoztatást, illetve a fiatalabb munkavállalókat hátrányosabb helyzetbe hozza. A dél-európai országok jóval elmaradnak az észak-európai államoktól a gyakornoki programok és a középfokú oktatás terén, ami azt mutatja, hogy ezen államok munkanélküliségében inkább a munkaerő kínálata, mint a kereslet játszik szerepet.

Végezetül az EU-nak optimalizálnia kellene a szolgáltatási piacát, és megnyitnia a digitális piacát, hogy azok úgy tudjanak funkcionálni, mint ahogy a termékek egységes piaca. A kontinentális Európát túl kevés elit egyetem, nem elégséges mértékű kockázati tőke és túl sok szabályozás jellemzi, továbbá csupán féltucatnyi tagállam költ elegendő összeget kutatás-fejlesztési célokra.

Ahelyett, hogy strukturális intézkedések megvalósításával törekednének a gazdasági növekedés biztosítására, az európai politikusok gazdasági populizmust folytatnak azzal, hogy kis költségek mellett magas hasznot ígérnek, de abból állandóan csak a minimumot teljesítik. Így nem meglepő, hogy sok európai számára vonzóvá váltak a politikai outsiderek.
Mégsem szabad kétségbeesnünk. Az a féltucatnyi jól teljesítő európai ország példa lehet a többiek számára. Az egymástól való tanulással az európaiak megmenthetik önmagukat a gazdasági populizmustól, és így a politikai populistáktól is, akik tovább rontanák a helyzetet.