Macron küldetése

A centrista Emmanuel Macron sikere a francia elnökválasztás első fordulójában várhatóan új lendületet ad Európának. Más jelöltekkel ellentétben ugyanis Macron nemcsak felismerte az EU radikális változtatásának szükségességét, hanem támogatja azt is, hogy ezt széles körű európai együttműködés révén valósítsák meg.

[caption id="" align="alignleft" width="600"] Emmanuel Macron Fotó: AFP[/caption]Macron azonban nem nagy fölénnyel nyerte el a voksok relatív többségét, és a francia szavazók jelentős része teljesen más politikai víziót támogatott. Ez a nosztalgia és az izoláció víziója, amelyet Macron riválisa, a szélsőjobboldali Nemzeti Front vezére, Marine Le Pen képvisel az elnökválasztás második fordulójában. „Itthon vagyunk” szlogenje Le Pen azon törekvését fejezi ki, hogy Franciaországot egy nemzeti burokba zárná, amely ellenáll a „vad globalizációnak”. Le Pen nem egyedül hangoztatja ezt a víziót. A negyedik helyen végző jelölt, a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon is leegyszerűsített gazdasági populizmusra építette fel jelöltségét. Le Penhez hasonlóan például a nyugdíjkorhatár radikális csökkentését ígérte, annak kifejtése nélkül, hogy miként finanszírozná az intézkedést. Továbbá mindkét politikus a németfóbiára is alapozott az európai adósságválság és Németország megszorításokhoz történő ragaszkodásának kérdésében.

Le Pen azzal vádolja Macront, hogy Európa alkancellárja kíván lenni Angela Merkel német kancellár mögött, miközben Le Pen önmagát büszkén anti-Merkelként tünteti fel. Mélenchon szerint a radikális individualizmus, a neoliberalizmus, illetve az öregedő társadalom gazdasági érdekei motiválják Németországot. Ezért ha Macron megnyeri a második fordulót, ahogy arra számítani lehet, akkor is foglalkoznia kell azzal a kérdéssel, hogy az első fordulóban a szavazók több mint 40 százaléka miért támogatta az Európa-ellenes víziót. Továbbá, ha Macronnak sikerül újra megerősítenie Európa támogatottságát, akkor azt is át kell gondolnia, hogy a múltban mi volt Európa vonzereje, és miként veszítette el azt.

Mert volt időszak, amikor Európa egyértelműen vonzerővel rendelkezett, amikor úgy tekintettek rá, hogy megtisztít a nemzeti tradíció helytelen és korrupt részétől. Az 1950-es években, amikor két igen idős ember, Konrad Adenauer német kancellár és Charles de Gaulle francia elnök kijelölték országaik új irányát, elsősorban azt vizsgálták meg, hogy államaik saját elitjei miként ásták alá a nagyra tartott tradíciókat.

Németországot a nácizmus tette tönkre, amelyet Adenauer nézete szerint a porosz arisztokraták és a militaristák erőszakoltak rá az országra. Franciaországban De Gaulle szerint a hazai elit gyengítette le az országot, mielőtt a köztársaság megdöntése mellett határoztak a katonai vereség után.

Ám a háború után az elittel szembeni fellépés nem azt okozta, hogy az országok befelé fordultak volna. Éppen ellenkezőleg: De Gaulle úgy gondolta, hogy Franciaország mély történelmi sebeit csak a Németországgal való megbékélés révén lehet begyógyítani. Az euróválsággal azonban a felszínre kerültek a francia–német megbékélés korlátai. Mind Berlinnek, mind Párizsnak egyértelműen szüksége van a másikra, de megérteni már nehezen tudják egymást. 2010 után az európai politika egyre inkább egy bilaterális kapcsolatot jelent a domináns Franciaország és a még dominánsabb Németország között. Az eurózóna vált a viták középpontjává azon szigorítások miatt, amelyeket az euróövezet a tagállamokra kényszerített. Ahogy a válság haladt előre, az egységes valuta mindinkább kényszerzubbonynak tűnt, és a szavazóknak egyre inkább az lett a meggyőződésük, hogy az eurózóna elhagyása szünteti meg a problémákat.

Érdekes módon az eurózóna adós, illetve hitelező államaira is jellemző ez a hozzáállás. Természetesen a dél-európai államok – beleértve Franciaországot – a magas munkanélküliségben, a stagnáló jövedelmekben, illetve az alacsony versenyképességben látják az euró hatását. Ám még az észak-európai államok is – különösen Németország – csapdahelyzetben érzik magukat. Annak ellenére, hogy Németországot az eurózóna fő haszonélvezőjének tartják, az ország külkereskedelmi nyeresége kisebb annál, mint ahogyan azt sokan feltételezik, különösen úgy, hogy a nehézségekkel küzdő dél-európai országok kevesebb német árucikket importálnak. Ehelyett sok német azt látja, hogy az eurózóna TARGET2 fizetési rendszerében sorra halmozódnak fel a pénzügyi követelések a dél-európai országokkal szemben. Erre a helyzetre, amelyben mindkét fél csapdába jutottnak érzi magát, a Georg W. F. Hegel által A szellem fenomenológiájában leírt híres úr–szolga viszony dialektikájának egy variánsaként is lehet tekinteni: mindkét fél kölcsönösen össze van kötve a másikkal. A Macron előtt álló feladat így az, hogy egyfajta hegeli transzcendenciát érjen el egy olyan folyamaton keresztül, amely nagyban hasonlít ahhoz, amit De Gaulle írt le az 1960-as években. Franciaországnak szüksége van Németországra, hogy az a szociális piacgazdaság modelljét nyújtsa számára, illetve annak a modelljét, hogy miként lehet új nem állami munkahelyeket létrehozni. Németországnak pedig azért van szüksége Franciaországra, hogy megerősítse saját helyét a világban, beleértve a biztonsági szempontokat is. Ezen gazdasági és biztonsági szükségszerűségek kibékítése fájdalmakkal teli, mivel azt jelenti, hogy szembe kell nézni a múlt hibáival és gyengeségeivel. Erre azonban szükség van.