Betegfókuszú egészségügy. Egy régi-új fogalom, melynek alapjaiban kellene meghatároznia minden nemzeti egészségügyi ellátórendszer működését. A beteget és a gyógyulást középpontba helyező szemlélet kapcsán számtalan olyan dimenziót azonosítottak már, melynek újragondolása közelebb viszi a szereplőket – pácienseket, orvosokat, ápolókat, intézményeket, finanszírozókat – a páciensközpontú szolgáltatások terjedéséhez.
Ezen dimenziók egyike a betegélmény. A társadalmi változások, az idősödő társadalom és ezzel párhuzamosan a tartós ápolásra szoruló emberek számának növekedése óhatatlanul is több beteg–ápoló és beteg–orvos találkozáshoz, azaz betegélményhez vezet majd. Fontos, hogy ezek a találkozások mind az ellátókban, mind a betegekben pozitív élményként csapódjanak le, hiszen a beteg jobban gyógyul, ha érzi az odafigyelést és a törődést, valamint az orvosok és ápolók is lelkesebben végzik munkájukat pozitív megerősítéssel.
Sajnos a külső körülmények és a helyi jellemzők miatt ez ma nem minden intézményben megszokott attitűd. A struktúrák feszítettsége, a személyzet leterheltsége miatt ma még sok helyen az a megközelítés uralkodik, hogy amennyiben a beteg meggyógyul, „pozitív élménnyel kell távoznia” az intézményből.
Az alapvető cél a gyógyulás, de egyáltalán nem mindegy, hogy az milyen módon és körülmények között történik. Az emberi psziché nem mindig racionális, főleg akkor nem, amikor egy betegség vagy sérülés, de akár egy pozitív élmény (például gyermek születése) kapcsán kiszolgáltatott helyzetbe kerül valaki. A páciens törődést, megértést, bátorítást remél az ellátás során, amire azonban a leterhelt egészségügyi szakszemélyzetnek sok esetben se ideje, se energiája nincsen. A beteg ettől persze még meggyógyul, elhagyja a kórházat… és időnként rémtörténeteket mesél.
Mindezen lehet változtatni. És nem csak pénzzel. Vissza kell adnunk a kollégák és a betegek egészségügybe vetett hitét. Segítenünk kell a dolgozókat, meg kell akadályoznunk a kiégést, tartanunk kell bennük a lelkesedést addig, amíg a már elindult jó irányú folyamatok valóban érzékelhetővé válnak. Az elmúlt években országszerte számos intézményt modernizáltak. Szerencsére a korábban elhanyagolt fővárosban is komoly tervek vannak arra, miként újuljon meg a kórházak egy része. Ez az ápolói kar és orvosok számára is vonzóbb perspektívát jelent, mint avítt infrastrukturális körülmények között dolgozni. A bérek rendezése is megkezdődött, bár az ápolói, szakdolgozói fizetések a több lépcsőben végrehajtandó emelések révén majd csak 2019. november 1-jén érik el a sokat hangoztatott szintet.
Sok helyen látjuk, halljuk, hogy kevés az orvos. Sokkal égetőbb azonban a szakdolgozóink hiánya, s még inkább az utánpótlás reménytelensége. Pedig nélkülük nincs egészségügy. Bármilyen jól operál az orvos, bármilyen szép az épület vagy korszerűek a műszerek, szakdolgozók nélkül fejre áll a gyógyítás. Ma az optimális betegszám sokszorosát látják el az egyes kollégák sértően alacsony anyagi és szinte nem létező társadalmi megbecsülés mellett. Nem csoda, hogy egyre csökken az utánpótlás, gyarapszik a külföldre távozók és a pályaelhagyók száma. A maradók leterheltsége pedig ezzel párhuzamosan növekszik, s a kör ezzel bezárult. Az orvosok zöme is hihetetlen megterhelés mellett dolgozik, egy szakrendelésen nem ritka a napi nyolcvan-száz beteg. Mi pedig elvárjuk, hogy minden betegre annyi idő jusson, amennyit ő szeretne? A jelenlegi keretek között ez irreális.
Az emelt szintű ápolói képzés üdvözlendő, mert a magasabb végzettségűektől azt reméljük, hogy majd hidat jelenthetnek az orvos és a beteg között, s minden olyan feladatot levehetnek az orvos válláról, amely nem kizárólag orvosi tevékenység. Minderre azonban csak akkor lesz lehetőség, ha az ápolói utánpótlás növekszik, hiszen a továbbtanuló ápolók helyét pótolni kell a betegágyak mellett.
Meggyőződésem, hogy a fent részletezett problémákat lehet orvosolni, amihez a következő területeken szükséges beavatkozni: javítani kell az egészségügyi személyzet munkakörülményeit, rendezni kell a béreket, és minél több pozitív visszajelzésre van szükség a betegek, a fenntartó és a társadalom részéről, ami helyreállítja az orvosok, de még inkább a szakdolgozói kar önbecsülését.
A munkafolyamatok javítása elsősorban az adott intézményvezetők feladata, erre megvannak az eszközök. Emellett a leterheltséget és az ebből fakadó – átlagosan az ápolói, szakdolgozói kar mintegy kétharmadát érintő – szakmai-emberi kiégési veszélyt is csökkenthetik egyedi, egy adott intézményen belüli intézkedésekkel. Ennek jó példája a „szokásos” munkáltatói megoldások (kedvezményes üdülési lehetőség biztosítása, rekreációs helyiség kialakítása, gyermekfelügyelet) mellett a kívülről érkező önkéntesek fogadása. Saját tapasztalat, hogy ezek az elkötelezett emberek komoly megújulást hozhatnak a mindennapokba. Ma már több alapítvány és nonprofit szervezet is biztosít önkénteseket a partnerintézmények számára. Az önkéntesek által végzett, egészségügyi szakképzettséget nem igénylő támogatás egyrészt tehermentesíti a szakdolgozókat, másrészt a betegeknek is több figyelem jut általa.
A több figyelem pedig pozitív betegélményeket eredményez, ami végül valódi társadalmi elismertségben nyilvánulhat meg, javítva az egészségügyi dolgozók közérzetét és munkakedvét. A beteg pedig nem azzal kezdi majd az élménybeszámolót: „Csoda, hogy ilyen körülmények között jobban lettem!” Ha ezt elérjük, akkor jó úton járunk, és az egészségügyi kígyó saját farkába harapva nem önmagát, hanem valóban a betegséget emészti majd fel.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.