Születőben a Trump-doktrína?

Donald Trump amerikai elnöknek a multinacionális egyezményekkel kapcsolatos megközelítése igen különbözik az elődei által folytatott politikától. Míg a korábbi elnökök a szélesebb értelemben vett amerikai kereskedelmi és biztonságpolitikai stratégia keretében foglalkoztak a nemzetközi egyezményekkel, addig Trump elszigetelt kérdésként kezeli őket. Úgy véli, hogy sok egyezmény, amelyet az USA aláírt, nem lett megfelelően megtárgyalva, túl nagy terhet ró Amerikára, vagy idejétmúlt, így nem megfelelő a változó gazdasági és biztonsági helyzet szempontjából.

Hivatalba lépése után azonnal kiléptette az USA-t a Csendes-óceáni Partnerségből (TPP). Az egyezményt 12 csendes-óceáni ország kötötte meg, és a világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezete jött volna létre vele. Trump azonban azt állítja, hogy jobb kétoldalú szerződésekről fog tárgyalni az érintett, illetve más országokkal. Továbbá a kanadai és a mexikói vezetőkkel való találkozója után azt közölte, hogy újratárgyalná az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA) ahelyett, hogy teljesen felmondaná, ahogy azt a kampány során ígérte.

Ahhoz, hogy megértsük Trump irányvonalát, szükséges túllátnunk a Twitter-bejegyzései körül kialakult felszínes, részben öngerjesztő médiafelhajtáson. Ehelyett Trumpnak a meglévő szerződésekre vonatkozó nézeteit kellene megvizsgálnunk a nemzetbiztonság, a munkásosztálybeli munkahelyek és jövedelmek kérdéskörével összefüggésben.

Vegyük szemügyre Trump friss döntését, amellyel kiléptette az USA-t a párizsi klímamegállapodásból! Ezt sok külföldi vezető, környezetvédő és cégvezető elítélte, illetve a lépést annak jeleként értékelte, hogy Amerika visszalépett a globális vezetői szerepétől.

Kevéssé tudok rokonszenvezni az ez ügyben szélsőséges álláspontot képviselőkkel, bármelyik oldalon állnak is: egyrészt azokkal, akik szerint a globális felmelegedés csak egy kitaláció, másrészt azokkal, akik a fenyegető Armageddonnal szembeni félelmet kihasználva keménykezű állami szabályozások alá vetnék a gazdaságot.

A párizsi klímamegállapodásnak önmagában minimális hatása lenne az éghajlatra, még akkor is, ha minden ország teljesítené a nem kötelező jellegű emissziós csökkentési célokat. A szenet használó nagy országok, India és Kína 2030-ig még a jelenlegi szinten bocsáthat ki üvegházhatású gázokat, ami a globális emisszió bármilyen szintű nettó csökkenését mérsékelni fogja.

Az elmúlt évtizedben az USA nagyobb mértékben csökkentette az emissziót, mint bármely más ország, mivel az olcsón kitermelhető földgáz fel tudta váltani a szenet a villamosenergia-termelésben. Ez a trend a belátható jövőben folytatódni fog.

Hosszabb távon az egyetlen módja az éghajlattal kapcsolatos súlyos problémák csökkentésének, ha olyan adaptációs stratégiákat, karbonmegkötő technológiákat, illetve megújuló energiaforrásokat fejlesztenek ki, amelyek állami szubvenciók nélkül is életképesek. Habár a szén- és a napenergia kereskedelmi költségei csökkennek, ezeknek a technológiáknak még mindig jelentős állami szubvenciókra van szükségük. Ennek ellenére a globális energiatermelésben elért arányuk nem éri el a 3 százalékot.

A párizsi megállapodás előírása szerint az USA-nak és más gazdag országoknak évi 100 milliárd dollárral kell támogatniuk a tisztaenergia-rendszerek kiépítését a fejlődő országokban, beleértve sok olyan államot is, amely már nem is számít szegénynek. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ezen támogatások jelentős része más célokat szolgálhat, vagy korrupt tisztviselők zsebébe kerülhet. Trump döntésétől függetlenül, nem valószínű, hogy az amerikai kongresszus egy ilyen pénzügyi támogatást jóváhagyott volna.

Barack Obama korábbi elnök igénybe vette végrehajtó jogkörét a párizsi megállapodás aláírására. Miközben a korábbi elnöki rendelkezések megváltoztathatók azonnal, vagy egy igen rövid időszak után, addig Obama a párizsi megállapodásban azt vállalta, hogy a klímaegyezségből csak négyéves átmeneti időszak után lehet ténylegesen kilépni, ami utódját, Trumpot is köti.

A párizsi megállapodás egy szerződésnek számít, amelyet az amerikai szenátusnak kétharmados többséggel ratifikálnia kellett volna. Emlékezetes, hogy Bill Clinton korábbi amerikai elnök sosem utalta a szenátus elé a kiotói jegyzőkönyvet, miután 95 szenátor elutasító határozatot írt alá. Mégis, előnyösebb lett volna, ha az USA továbbra is a párizsi megállapodás részese marad, mert akkor továbbra is biztosítaná helyét a tárgyalóasztalnál, és így nagyobb befolyása lenne a jövőbeli megállapodásokra, beleértve más ügyeket is. Trump módosíthatta volna a párizsi megállapodás USA-ra vonatkozó emissziós és pénzügyi kötelezettségeit, amivel növelhette volna annak esélyét, hogy az egyezményt a szenátus ratifikálja.

Trump olyan politikusnak tartja magát, aki jó megállapodásokat tud tető alá hozni. Az azonban majd később derül ki, hogy az egyes megállapodások újratárgyalására vagy az azokból történő kilépésre vonatkozó stratégiája a geopolitikai stabilitást erősíti-e vagy gyengíti. Ha stratégiája beválik, akkor az egy új doktrínát jelenthet az USA világban betöltött szerepére vonatkozóan – legalábbis a Trump bázisának számító elégedetlen munkásosztálybeli szavazók ezzel biztosan egyetértenének.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org