Európa tévedése a lépésről lépésre haladó integrációról

Európa ki van szolgáltatva a közös valutának, amely nemcsak szükségtelen volt az európai integráció számára, hanem valójában magát az EU-t is aláásta. Mit kellene kezdenünk egy olyan valutával, amely mögött nincs állam, vagy mit kellene tennünk azzal a 19 európai országgal, amelyeknek olyan valutájuk van, amely felett nem gyakorolják az ellenőrzést?

A logikus válasz az, hogy vagy megszüntetjük az eurót, vagy létrehozunk egy föderális államot, amelyre az eurónak szüksége lenne. A probléma abban áll, hogy az első megoldás hatalmas költségekkel járna, a második pedig nem kivitelezhető egy olyan politikai klímában, amely a szuverenitás visszaszerzését támogatja.

Azok, akik egyetértenek abban, hogy az euró megszüntetésének költsége túl magas, egyfajta vágyálom kergetésére kényszerültek, ami manapság igen divatossá vált, különösen azután, hogy Emmanuel Macron nyerte meg a francia elnökválasztást. Az általuk vallott elképzelés szerint Európa – részletesen ki nem fejtett módon – majd rátalál a föderáció felé vezető útra. „Csak ki kell addig tartani” – így szólhat a mottójuk.

Macron elképzelése szerint túl kell lépni ezen a tétlen optimizmuson, és meg kell szerezni Németország beleegyezését ahhoz, hogy az eurózónát egy államszerű entitássá, egy kezdetleges föderációszerű berendezkedéssé változtassák. A francia munkaerőpiacot „német” jellegűvé változtatnák, illetve rendbe tennék a francia költségvetést, és ezért cserébe Németországnak bele kellene egyeznie a közös költségvetés létrehozásába, illetve a közös pénzügyminisztérium, valamint a demokratikus legitimációt biztosító eurózóna-parlament felállításába.

Annak érdekében, hogy a javaslat elfogadható legyen a német kormányzat számára, a javasolt közös költségvetés igen kicsi lenne (az eurózóna összesített jövedelmének mintegy 1 százaléka), és csak a kezdetleges föderációszerű állam alapstruktúráit, mint például a közös betétbiztosítást (amivel megtöltenék tartalommal az úgynevezett bankuniót) és a közös munkanélküli-támogatási rendszer egy részét finanszírozná. A terv emellett megvizsgálná a közös kötvények, vagyis az eurókötvények bevezetését is (amelyek az új adósságok egy részét fednék le), illetve azt, hogy ne lehessen a tagállamok hatalmas adósságait közösségiesíteni.

Macron tudja, hogy egy ilyen föderáció makrogazdasági szempontból jelentéktelen lenne, figyelembe véve a szerte az eurózónában tapasztalható adósság-, banki, beruházási és ingatlanválságot. Az EU-ban hagyományosan képviselt, lépésről lépésre haladó integrációs modell szellemében Macron úgy véli, hogy egy ilyen lépés politikai szempontból lendületet adna, és fontos lépcsőfok lenne a valódi föderáció felé.

„Amint a németek magukévá teszik ezt a nézetet, a gazdasági élet rá fogja kényszeríteni őket arra, hogy elfogadják a szükséges nagyobb lépéseket”, nemrégiben így érvelt nekem egy francia tisztviselő. Ezt a fajta optimizmust igazolhatják azok a javaslatok, amelyeket nem más, mint Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter terjesztett be. Két lényeges ok miatt azonban szkeptikusak lehetünk.

Először is Angela Merkel német kancellár és Schäuble nem ma kezdték a szakmát. Ha Macron emberei a kezdetleges föderációszerű berendezkedést a teljes mértékű politikai integráció kezdő lépésének tartják, akkor ennek tudatában lesz Merkel, Schäuble, valamint a feléledő német szabad demokraták is (utóbbiak nagy valószínűséggel a szeptemberi parlamenti választás után Merkel kereszténydemokrata pártjának koalíciós partnerei lesznek a kormányban), és így udvariasan, de határozottan elutasítják majd a francia ajánlatot.

Másodsorban – még ha a németek zöld utat adnának is a kezdetleges föderációszerű struktúrák létrehozására (amire nem nagyon van esély) – az eurózóna működésének bármilyen megváltoztatása a reformerők politikai tőkéjének nagy részét felemésztené. Ha viszont ez a megoldás – ahogy én erre számítok – nem hozza meg azokat a gazdasági és szociális eredményeket, amelyek táplálnák a valódi föderáció létrejöttének esélyeit, akkor egy politikai válaszreakció alakul majd ki, amely egy jövőbeli érdemi föderáció mindenféle reményének véget vetne. Ebben az esetben az euró megszüntetése elkerülhetetlenné válna, ráadásul nagy költséggel járna, és még rosszabb helyzetbe hozná Európát.

Ha igazam van abban, hogy Macron lépésről lépésre haladó integrációs megközelítése és a kezdetleges föderációszerű struktúrákra vonatkozó modellje kudarcra van ítélve, akkor mi lehet ennek az elképzelésnek az alternatívája? Válaszom egyszerű: át kell formálni a meglévő európai intézményeket úgy, hogy azok az euróválság négy területén (az államadósság-, a banki, a beruházási és a szociális problémák) egy olyan modellt hozzanak létre, amely egy működő föderációra hasonlít.

Amint ezen a négy területen a helyzet stabilizálódik, akkor Európa eszméje újjáéled. Ekkor – és csak ekkor – kellene vállalkoznunk azon alkotmányjogi lépések megtételére, amelyek egy teljes körű, demokratikus föderáció kiépítéséhez szükségesek.

De miként utánozhatunk most, a meglévő uniós szerződések és intézmények mellett egy makrogazdaságilag – és makroszociológiailag – jelentős föderációt?

Képzeljünk el egy olyan sajtótájékoztatót, amelyen az Európai Tanács, az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank (EKB) és az Európai Beruházási Bank (EBB) elnöke vesz részt. Kiadnak egy közös közleményt arról, hogy másnap elindítanak négy olyan kezdeményezést, amely nem igényli a meglévő uniós szerződések módosítását vagy új uniós intézmények felállítását.

Először is az EBB egy olyan nagyszabású, zöldmezős beruházásokon alapuló, a gazdaság beindítását célzó, az eurózóna jövedelmének 5 százalékát kitevő programot indít el, amelyet teljességgel az EBB-kötvények kibocsátásából finanszíroznak. Ha szükséges, a kötvényeket az EKB vásárolja meg a másodlagos piacokon, hogy a hozamszintjük igen alacsony maradjon.

Másodsorban az EKB az eurózóna lejáró államkötvényeinek Maastricht-kompatibilis részét (a GDP 60 százaléka) fogja törleszteni saját EKB-kötvények kibocsátásával. Ezen kötvények adósságszolgálatát a tagállamok állják, amelyek adósságát részben az EKB törleszti azon igen alacsony hozamszint mellett, amelyet az EKB biztosítani tud.

Harmadsorban a bedőlő bankokat újraállamosítják. Az informális kormányközi megállapodásokon alapulva az EKB bankfelügyelete új igazgatóságot nevez ki a pénzintézetek élére. Továbbá a bankok újratőkésítését közvetlenül az Európai Stabilitási Mechanizmuson (ESM) keresztül fogják finanszírozni. Cserébe az ESM megkapja a bankok részvényeit, hogy azokat a jövőben újra eladhassa a magánszektorbeli szereplőknek.

Negyedrészt az EKB kötvényvásárlásaiból befolyó, illetve a belső Target2 elszámolási rendszerben keletkező összes nyereséget egy szerte az eurózónában működő, az amerikai élelmiszerjegyre hasonlító programra fordítják, amely azon európai családok alapvető élelmezési szükségleteit fedezi, amelyek jövedelme nem ér el egy bizonyos szintet.

Ily módon egy sajtótájékoztató elegendő ahhoz, hogy tudassák a világgal: az eurózóna arra törekszik, hogy egy politikai föderációhoz hasonlítson, amely a meglévő intézményeket felhasználva átstrukturálja az államadósságokat mindenféle adósságleírás nélkül, és egy valódi bankuniót hoz létre, emellett fokozza a beruházásokat, valamint csökkenti a szegénységet. Figyelmet érdemel az is, hogy egy ilyen, a föderációt utánzó modellt egyik napról a másikra ki lehet alakítani anélkül, hogy az a meglévő uniós szerződéseket megsértené.

Az euróválság abból a téveszméből jött létre, hogy a monetáris unió automatikusan politikai unióvá fejlődik. Most a lépésről lépésre haladó integrációs megközelítésnek egy új téveszméje fenyegeti Európát. E nézet szerint a kezdetleges föderációszerű struktúra majd egy életképes, demokratikus föderációvá tud alakulni. Annyira ellentmondásos, mint amennyire ellentmondásosan hangzik: a föderáció utánzása lehet az utolsó esélye annak, hogy a valódi EU-ról szóló álmok életben maradjanak.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org