A moszuli hadjárat három tanulsága

A tavaly október 17-én kezdődő, és hivatalosan július 10-én véget ért moszuli hadjárat katonai szakértők szerint az elmúlt tizenöt év legnagyobb és legkomplexebb katonai akciója volt. A művelet során az Iszlám Állam-ellenes koalíció körülbelül tízszeres túlerőben volt a dzsihádistákkal szemben, ezért sokan gyors győzelemre vártak. A harcok azonban – a városi hadviselés jellegéből, a folyamatos koordinációból és a civil lakosság védelméből adódóan – 267 napig húzódtak el, egyébként a szakértői elvárásoknak megfelelően.

Az események számos tanulsággal kecsegtetnek mind a helyi, mind a nemzetközi szereplők számára, ezeket a sajtóban már sokan összefoglalták. Három szempontot azonban a média nem hangsúlyozott eléggé, amelyek mégis stratégiai jelentőségűek lehetnek.

Egyrészről az elmúlt hetekben teljesen egyértelművé vált az iraki kormánytól származó információk megbízhatatlansága. Haider al-Abádi kormányfő a saját politikai túlélése érdekében igyekezett a lehető legsikeresebbnek mutatni a hadjáratot, aminek következtében az iraki biztonsági erők folyamatosan fals és egymásnak ellentmondó adatokat jelentettek be. Az Iszlám Állam harcosainak számát többször brutálisan alul- vagy felülbecsülték, a szunnitaellenes atrocitásokat pedig gyakran elhallgatták. Sokatmondó, hogy még több mint tíz nappal a hivatalos győzelmi bejelentés után is jöttek hírek a városban zajló harcokról, az iraki kormány azonban igyekezett az ilyen híreszteléseket letiltani. A nemzetközi sajtó ennek ellenére gyakran tényként kezelte a hadjárat végét. Persze iraki (és közel-keleti) viszonylatban sem meglepő a hiányos, téves és manipulált információk jelenléte, mindazonáltal ennyivel nem intézheti el a nemzetközi koalíció a kérdést.

Másrészről nagyon sok szó esik Irak kapcsán az etnikai-vallási csoportok közötti feszültségekről, de a moszuli csata előrehaladtával egyre jobban kiélesedett a csoportokon belüli versengés is. Ez egyértelműen a politikai logikának köszönhető: például a 2018-ban esedékes választások közeledtével az arab pártok vetélytársai nem a kurd pártok lesznek, hanem egymással kell megküzdeniük a szavazatokért. Haider al-Abádi síita miniszterelnök helyét többek között (a populistának nevezett) Muktada asz-Szadr és a volt kormányfő, Núri al-Máliki is meg akarja szerezni. A kurdoknál tovább bonyolítja a kérdést a szeptemberre tervezett függetlenségi népszavazás, amelyet a domináns Kurd Demokrata Párton kívül egyik erő sem támogat.

Félő, hogy e versengés áldozatai ismét a szunnita arabok lesznek, két okból kifolyólag. Egyrészről a különböző síita pártok a választási versengésben könnyen tudnak majd a szunniták kollektív felelősségére hivatkozva szavazatokat gyűjteni, ami csak növelné a feszültségeket. Másrészről a különböző kezdeményezések (például az úgynevezett „Arab Projekt” mozgalom) ellenére az etnikai-vallási csoportnak továbbra sincs hiteles politikai képviselete, ami pedig elengedhetetlen lenne a társadalmi kiegyezéshez. Ráadásul az Iszlám Állam tevékenységének legnagyobb áldozata éppen a szunnita arabság, amelynek komoly kormányzati és nemzetközi támogatásra lenne szüksége az újjáépítéshez, ezt azonban politikai érdekérvényesítés nélkül nehéz lesz elérni.

A moszuli csatát követően a harmadig tanulság az lehet számunkra, hogy a nemzetközi közösség nem tanul a hibáiból. Most, a csata másnapján, a humanitárius mentés és az újjáépítés során tudja, tudná bizonyítani a Nyugat, hogy nem csak felelőtlen külpolitikát folytat a Közel-Keleten. Iraknak a humanitárius válsághelyzet megoldásához 284 millió dollárra, a moszuli alapszolgáltatások visszaállításához egymilliárd dollárra, az országban pedig a teljes rekonstrukcióhoz tíz év alatt körülbelül százmilliárd dollárra van szüksége. Az ENSZ szerint a szükséges pénznek körülbelül a felére érkezett felajánlás július közepéig, a maradék forrása azonban még kétséges. Ez mind a szunnita arab lakosság életkörülményének stagnálását vagy romlását vetíti előre, az Iszlám Állam és elődszervezetei pedig már bizonyították, hogy megfelelő szociális körülmények hiányában könnyen újra tudnak szerveződni évek leforgása alatt.

A humanitárius segítségnyújtás és az újjáépítés elmaradása, az etnikai-vallási csoportokon belüli politikai versengés, valamint az iraki kormány megbízhatatlansága mind erősítik a pesszimista képet Irak jövőjéről. Ugyan az Iszlám Állam súlyos vereséget szenvedett el Moszul elvesztésével, és területbirtokló szervezetként a napjai meg vannak számlálva, de a jobb bagdadi kormányzás és a hatékonyabb nemzetközi segítségnyújtás nélkül gyakorlatilag felkínáljuk a lehetőséget a dzsihádisták visszatérésére. Persze sokan hivatkoznak a nagymértékű korrupcióra vagy a nyugati felelősség korlátaira, egy azonban biztos: stabil Irak hiányában sem az európai terrorista fenyegetést, sem a migrációs nyomást nem tudjuk hosszú távon csökkenteni. Irak túlélése és sikere ezért közös érdekünk.