Andor László: Európa kohéziója

Az Európai Unió egységének és stabilitásának egyik legfontosabb pillére a kohéziós politika. Ezt a magától értetődő, már-már közhelyes megállapítást meg is spórolhatnánk, ha nem lenne ennyire rossz a csillagállás az EU kohéziót szolgáló pénzügyi eszközei számára. A baljós jelek nap mint nap felbukkannak: a Brexit miatt „csökken az EU-költségvetés nagysága”, miközben az első számú kedvezményezetteket képviselő lengyel és magyar kormány magára haragította Európa háromnegyedét. Mikor az EU jövőjéről szóló vitákban valaki azt javasolja, hogy tessék a fontos ügyekre koncentrálni, azok között csak elvétve bukkan fel a regionális fejlesztés kérdése.

Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy egyidejűleg zajlik a vita a valutaunió reformjáról, egészen konkrétan pedig a hiányzó „fiskális kapacitásról”. Nem mindenki ért egyet abban, hogy kell-e külön eurózónás költségvetés, de az most már valószínűleg többségi vélemény, hogy stabilizációs célból, tehát a ciklusokban jelentkező visszaesések súlyosabb következményeinek elkerülésére valamilyen új eszközt be kell vezetni. Az évek óta kutatott és vitatott munkanélküli-biztosítás egyszerű megoldásnak tűnik, de politikailag nehezen eladható a nagy többletekkel rendelkező országokban, nem is beszélve a közös kötvénykibocsátásról. Ezért most egyfajta beruházásvédelmi védőháló van napirenden (akkor is, ha ilyet még senki sem látott).

Huszárvágás

Így vagy úgy, valami történni fog az eurózóna fiskális pillérével kapcsolatban, és a többlettel rendelkező, az EU-költségvetés szempontjából nettó befizető országok oldalán óriási a kísértés, hogy ezt majd úgy fogják megoldani, hogy az EU-költségvetésből átlapátoltatnak valamennyit az eurózónába. Egy ilyen „huszárvágás” elsősorban a kohéziós forrásokat érintené súlyosan; lényegében azt üzenné, hogy az egyik típusú (észak–dél) divergenciát egy másik (kelet–nyugat) rovására próbálnák kezelni.

Márpedig a kelet-nyugati kérdés nem tekinthető rendezettnek; a fejlettségbeli különbségből újra meg újra feszültségek fakadnak. Ilyen mindenekelőtt az úgynevezett „szociális dömping” problematikája, amely az új francia elnöknek is sok fejfájást okoz. Macron nem teheti meg, hogy ne próbálja meg lefaragni a keleti cégek bér- és tb-szintből fakadó versenyelőnyét, miközben ő is nyilván tudja, hogy a szociális dömping ellen jogszabályi úton való hadakozás végső soron akadályozza a szolgáltatások áramlását, és a gazdasági integráció lehetőségeit szűkíti.

Egy kicsit távlatosabban szemlélve e problémát, nem nehéz felfedezni a kohéziós politika és a szociális dömping közötti összefüggéseket. Az utóbbi ellen ugyanis leginkább úgy lehet tartós eredményt elérni, ha segítjük az alacsony jövedelmű régiókat a felzárkózásban. (Nemcsak tanácsokkal, hanem forrásokkal is.) Kisebb egyenlőtlenségek mellett kevesebb feszültség keletkezik az egységes piacon zajló verseny során. Ha leépül – vagy nem működik hatékonyan – a kohéziós politika, akkor a dömpingérzés csak fokozódik, és a piac integritását veszélyeztető reakciókat szül.

A kohéziós politika

Ha a kohéziós politika jól működik, az segíti a jövedelmi szakadék összehúzódását, valamint az infrastruktúra, a vállalkozások és a humán tőke fejlesztéséhez nyújtott támogatások útján erősíti a versenyképességet a periférián. Közvetve tehát segíti a keresetek felzárkózását, a bérkonvergenciát is. Ezt a láncolatot átugrani intellektuális zsákutca és gazdaságpolitikai öngól is egyben. A peremországok és -régiók politikusainak nem azt kell kutatniuk, hogyan lehetne mesterséges úton felzárkóztatni, sőt egyenlősíteni a béreket (például kelet és nyugat között). A túlzott mértékű elvándorlást – amelyre sokan most, „eső után” keresik a megoldást – bizony problémának kell tekinteni. Ám azt nem egyszerűen a bérek közötti különbségek okozzák; szerepet játszanak a munkakörülmények és a politikai közeg is. Utóbbiakon is lehet változtatni – sőt kell is – ahhoz, hogy a produktív munkaerő és főleg a fiatal tehetségek kisebb mértékben vándoroljanak el.

Ha a kohéziós politika jól működik, nyert ügyünk van. De vajon jól működhet-e? Magyar szemmel, a sok visszásság láttán, biztosan sokan legyintenek erre. Érdekes azonban, hogy a brüsszeli és más nemzetközi fórumokon – legyenek azok politikaiak vagy akadémiaiak – a kohézióról leginkább mint sikerágazatról esik szó. Anekdotikus jelleggel hangzanak el utalások néhány notórius gyengén teljesítő régióra vagy kisiklott projektre. Nagyobb mértékű elfajulás ritkán következik be, és van mód az ilyen esetek kezelésére is. Például 2012-ben az Európai Bizottság minden programot felfüggesztett a Cseh Köztársaságban, amíg rendbe nem rakták az intézményeiket. Hasonló keménységgel a ma tapasztalt visszásságok is megfékezhetők lennének.

Persze nem kell minden verébre ágyúval lőni. Mélyreható elemzések – Lisa Dellmuth és Dominik Schraff tanulmányára hivatkozhatunk – kellettek ahhoz, hogy bizonyítható legyen: az uniós források politikai kampányok szolgálatába állítása a gyakorlat részét képezi; különösen olyan országokban, ahol a választási rendszer nem arányos. Az ilyen stiklik ellen például be kellene vezetni egy éves kifizetési plafont, és persze a szigorúbb ellenőrzést. Az utólagos kontroll (és szankció) azonban nem mindig elég elrettentő. Emiatt változtatni kellene a menedzsment módján is: legalább azokat a tételeket, amelyek a gyanús helyzetekből kifolyólag nagy késedelmet szenvednek, a bizottságnak saját hatáskörébe kellene vonnia, oly módon, hogy közvetlenül nála kelljen pályázni, ne pedig a tagország külön bejáratú hivatalánál.

Az egységes piac

A közös menedzsment mint elv nem elvetendő, de a két szint (EU és tagállam) összekapcsolódását újra kell gondolni. Fabrizio Barca korábbi olasz miniszter szerint az EU-nak fel kellene vennie ötszáz fiatal szakembert, akik a hátrányos helyzetű térségekben segítenék a tervezést, a programozást és a projektek lebonyolítását is. Ilyen reformokhoz az EU-nak több alkalmazottra volna szüksége, ám a befektetés mindenképp megérné; megtérülne mind pénzben, mind az EU-ba vetett bizalom erősödésében. A lényeg tehát, hogy az EU-nak nem kivonulnia kell a regionális fejlesztésből, hanem komolyan vennie a szolidaritást, és befektetnie annak érdekében, hogy az unió ne polarizálódjék növekedési potenciál és életminőség tekintetében.

Ami pedig a büdzsé nagyságát illeti, a közgazdasági szempontból releváns kérdés nem az, hogy a britek kilépésével vékonyabb lesz-e a boríték, hanem hogy az egységes piac kiegyensúlyozása, a közös fejlesztési és beruházási célok támogatása és az uniós intézmények működtetése érdekében a GDP hány százalékát kell központosítani. A britek kilépése megnyitja az utat afelé, hogy az összes visszatérítés (rebate) megszűnjön, ami gyakorlatilag megfelezi a Brexitből fakadó hiányt. A többit pedig össze kell dobni, még akkor is, ha változnak valamelyest a közepesen fejlett országok és régiók nettó pozíciói.