Az őszi konferenciaszezon racionális várakozásai

A Magyar Közgazdasági Társaság (MKT) 55. vándorgyűlésének Thomas J. Sargent Nobel-díjas közgazdász, a racionális várakozások elméletének egyik úttörője, a New York-i Egyetem professzora a nyitó előadója. Ilyen felütés után az őszi konferenciaszezon folyamában aztán sorra jönnek a nagyon is mindennapi világunkhoz kötődő prezentációk. Ahogy látom a különböző MKT-, egyetemi és üzleti szervezésű rendezvények év végéig kirajzó programját, a különböző kutatóhelyek és „hivatalos makroelemzők” már megjelent és várható publikációit, köztük a Költségvetési Tanács féléves értékelését, bőven lesz mód rá, hogy a honi közgazdász-társadalom pró és kontra kivesézze: hol tartunk, és mit várhatunk.

A Világgazdaság a napokban megtisztelően arra kért, hogy mérnöki szakmai gondolkodással induló, államháztartással foglalkozó egyetemi emberként néhány ezer karakterben írjak „adaptív és racionális várakozásaimról”. A továbbiakban erre vállalkozom, s bocsássák meg nekem, ha szerény, személyes vázlatom ezúttal sem követ zárt, közgazdasági elméleteket, mindössze arra szorítkozik, hogy a nyárutón kialakuló képhez tegyen hozzá néhány személyes gondolatot, inkább előre-, mint visszatekintve.

A tervezett pálya közelében

Tudom, minden olyan elemzés, amely kissé eltér a múlt gazdasági-államháztartási tendenciáinak puszta mechanikus továbbvetítésétől, elkerülhetetlenül tartalmaz hitelességi kockázatokat rejtő elkötelezettségeket. Sokszor látjuk, hogy az elemzők miként futnak önigazolást keresve korábbi véleményük, közgazdasági beállítottságuk diktátuma után. Lehet, fejemre olvassák majd, hogy minden szándékom ellenére magam is rá-rátévedek erre az ösvényre, és ezért nem veszem észre a képen a repedéseket, vagy éppen árkokká nagyítom őket véleményemben – a gazdaság öngyógyító mechanizmusainak erejét alábecsülve –, még a könnyen hegedő „sebeket” is.

Vállalva a hitelességi kockázatot, meggyőződésem, hogy a magyar gazdaság idén és jövőre is a tervezett, igen ambiciózus makrogazdasági pálya közelében tud teljesíteni. A közelében szót pedig azért emelem ki, mert a magam racionális várakozása az, hogy 2017-ben és 2018-ban a 4 százalékhoz inkább alulról közelítő, mint azt meghaladó teljesítménynövekményre számíthatunk. Hozzáteszem, hogy ez kiváló, fenntarthatósága ígéretét hozó eredmény lesz. Ennek megítélésénél azonban mindig és mindenhol kérdés, hogy az mire lesz elég, és milyen áron valósul meg.

Arra a kérdésre, hogy a teljesítmény mire lesz elég, viszonylag egyszerű és természetes mutatókban is kifejezhető a válasz. Személyes várakozásom, hogy a költségvetés bevételei és kiadásai rendben, időarányosan teljesülnek. Megvalósul mindkét évben, hogy a költségvetés az adósságszolgálat (a kamat) terhe nélkül „nullszaldós” lesz. Csökken az államháztartás finanszírozásának külső forrásigénye, és ehhez a honi megtakarítások adják a szilárd hátteret. Tarthatók lesznek az adósságállomány csökkentésére vonatkozó alaptörvényi és uniós előírások, csökken az éves adósságszolgálat. Inkább csak illusztrációul jelzem, hogy a nagyobb teljesítménynek köszönhetően a szolgáltatások működtetésének fejlesztésére, a jövedelmek növelésére, fejlesztésekre, szociális és családügyi támogatásokra, az európai források fogadásához kapcsolódó saját hozzájárulásra és nem utolsósorban a gazdasági erőt növelő fiskális impulzusokra több pénz jut, de növekednek a költségvetés egyensúlyának biztosítását segítő tartalékok is, és úgy, hogy az elvonások mértéke is egyre mérsékeltebb. Mindez – meggyőződésem – nem egyszerű bizakodás, hanem racionális várakozás.

A költségvetés hozzátesz

Bonyolultabb és kevésbé felhőtlen a válasz arra a kérdésre, hogy a gazdasági teljesítmény, a „társadalmi output” milyen áron valósul meg, mennyi elvonást bír el, és mennyi ráfordítást, rásegítést, „szervót” igényel. Az államháztartás működése – sokszor halljuk – többféleképpen segítheti vagy ronthatja le a társadalmi teljesítményt. Az államháztartás nemcsak a szolgáltatásai hatékony működésével, az így megtakarítható százmilliárdokkal, az elavult „pénzfaló” szerkezetek modernizációjával járulhat hozzá az ország versenyképességéhez, hanem a vállalkozói képességek fejlesztésével és a feltételteremtéssel is. Ebbe a körbe tartozik a vállalkozásbarát irányítási-vezetési megoldások kiépítése, az üzleti kultúra, a vállalkozói tudás fejlesztése, és manapság az a gazdaság szereplőit közvetlenül támogató pénzügyi impulzussor, amely széles finanszírozási választékot nyújtva igyekszik segíteni a képességek fejlesztését, a modernizációt, és idesorolhatjuk a kiegyensúlyozott, biztonságos működést segítő forrásmegelőlegezést is, amellyel az uniós pénzek elszámolásának hektikusságával járó kockázatoktól igyekszik mentesíteni a vállalkozásokat.

Tény: a költségvetési szféra ma már nem elvesz, hanem hozzájárul az ország versenyképességéhez. Ennek számos tényezője, illetve fenntartója van. Mindenekelőtt a fegyelmezett fiskális politika, a 2011-ben megújított, nagyobb lehetőségeket kapott ellenőrzés, és rásegítő mechanizmusai által a hatékonyabb monetáris politika. A szabályalapú költségvetési keretrendszer hat éve megújult „magyar modellje” nemcsak szigorú előírásai, egyszerű és átlátható, az államadósság elleni küzdelemre fókuszáló alapelvei és betartatása őrzésének erős felhatalmazásai, hanem az európai gyakorlatba illeszkedő megoldásai, túlköltekezési hajlamot mérséklő hatása, szemléletformáló, bizalomteremtő ereje és időtállósága által az elkövetkező években is sikeresen töltheti be hivatását.

A szerkezet átalakítása

Mégis – közmondásosan szólva – róka fogta csuka helyzetben vagyunk, hiszen a társadalmi teljesítmény növeléséhez egyelőre költségvetési forrásokra támaszkodó – a már említett – „szervóra” van szükség. Persze mondhatjuk, ahhoz, hogy később kapjunk, előbb nem kis pénzt kell befektetnünk ebbe is, és hát az is igaz, hogy az ország pénzügyi stabilitásának folyamatos erősödésével új vállalkozástámogatási lehetőségek nyílnak, amit nem lehet eléggé megbecsülni. Azonban arra is kell gondolni, hogy nem tartható fenn hosszabb távon a gazdasági kiadások államháztartáson belüli folyamatos, gyors arány- és nominális növelése. Ki kell mondani, hogy ez a költségvetési forrásokra támaszkodó rásegítés ma nemcsak a vállalkozók helyzetbe hozását, hanem jelentős csoportjaik képesség- és tudáshiányának közösségi forrásokból történő – kényszerű, egyik pillanatról a másikra nem változtatható – kiegyenlítését is szolgálja. Ugyanakkor kiemelt cél a növekedés szerkezetének átalakítása a magasabb hozzáadott értéket előállító, innováció által vezérelt gazdasági tevékenységek térnyerésének szolgálatában. Az erre irányuló, költségvetésben is hangsúlyos törekvés azonban csak akkor lehet teljes mértékben sikeres, ha a kedvezményezettek nem kiegészítő jövedelemként élik meg a támogatásokat, ellenkezőleg, ezek a források az érintett területeken a vállalkozókészség, az innováció korábbiaknál erőteljesebb javulását hozzák, ami végső soron az ország versenypozícióját erősíti, és hosszú távon is – a társadalmi hatékonyság javulásával – serkenti a gazdasági növekedést.

Minden külső bizonytalanság és kockázat mellett, mint a Brexit, a migráció, a növekvő szakemberhiány, szép számmal vannak más, inkább előrevivő belső és külső tendenciák, mint a pénzügyi stabilitás, a potenciális növekedési képességek erősödése, a cserearány javulása, az európai és a saját forrásokra támaszkodó beruházási boom. Várakozásom, hogy az elkövetkező időszakra bátran lehet lehetőségként tekinteni. Persze, ha megtesszük azt, ami rajtunk múlik.