Miért alacsonyak a bérek?

Egyre többet kutatott kérdés a közgazdászok körében, hogy miért alacsonyabb a munkaerő nemzeti jövedelemből való részesedése Közép-Európában, mint nyugatabbra. Noha 2015 után enyhe javulás figyelhető meg, 1995 és 2015 között a visegrádi országok bérhányada 3,4 százalékponttal csökkent, ennek következtében a 2015-ben átlagosan 46 százalékos munkahányaduk tíz százalékponttal alacsonyabb volt az uniós átlagnál és az eurózóna átlagánál is. A bérarány nyolcvanas években kezdődő csökkenését több tényezővel is magyarázhatjuk az ezredfordulót követően megjelent szakirodalmi elemzések alapján, ám e tényezők többsége a pénzügyi és a kereskedelmi globalizációhoz köthető, ezért erre térünk ki részletesebben.

Engelbert Stockhammer 2013-as megállapítása szerint a kereskedelmi nyitottság és a bérhányad között negatív kapcsolat áll fenn. A kereskedelmen túl pedig a pénzügyi piacok fejlődése is bérhányadot erodáló lehetséges tényezőnek tekinthető. A pénzügyi piacok a fejlett világban a deregulációnak köszönhetően kiteljesedtek, és segítették a tőketulajdonosok és a részvényesek profitmaximalizáló igényeinek kiszolgálását. Emellett a pénzügyi piacokhoz kötődik a tőkeáramlások liberalizációja, amely csökkentette a bérhányadot.

A globalizáció hatásaival szemben a kormányzat több módon léphet fel. Idetartoznak a munkapiaci intézmények, a termékpiaci szabályozások, a hazai vagy állami tulajdonlás arányának alakítása vagy a jóléti állam mérete. Ezek közül is kiemelt figyelmet kap az elemzésekben a szakszervezeti hálózat sűrűsége és lefedettsége, a minimálbér szabályozása, a munkanélküli-támogatások és az ilyen támogatásokra jogosultak köre, a végkielégítések nagysága és a kormányzati fogyasztás. A technológiai változások és globalizációs folyamatok ellensúlyozására 2010-től a magyar gazdaságpolitika is fokozottan alkalmazta ezen eszközök egy részét.

A gazdasági globalizáció tehát gyengítette a munka alkuerejét a bértárgyalások folyamatában. A kevésbé fejlett országok piacra lépésével az alacsonyabban képzett munkavállalók bére nyomás alá került. Ez az egyik legfontosabb magyarázata, hogy az amerikai dolgozók reálbére a nyolcvanas évek óta – a korábbi korszakhoz képest – csak elhanyagolható mértékben nőtt. A bérekhez képest a profitok dinamikusabban növekedhettek az ipari termelés fejlődő országokba helyezésével, hiszen a fejlett országok munkavállalói csoportjait a nyitás a fejlődő országok munkavállalóival való versenyre kényszerítette. A külföldi kötődésű vállalatok a rugalmas foglalkoztatási formákat és a munkapiacot részesítik előnyben a munkaköltségek csökkentése érdekében – márpedig ezen globális értékláncok piaci dominanciájából fakadó alkupozíciója nem hagyható figyelmen kívül a gazdaságpolitikai döntések során. Emellett e vállalatok munkavállalóinak szerveződését nemzeti, kulturális és nyelvi akadályok nehezítik.

A szakpolitika olyan focipályán játszik, ahol a játékszabályok erősen meghatározottak, de tévedés lenne emiatt feladni a játékot.

A kormány látható keze figyelemre méltó erőt tud felmutatni a csökkenő trend megfordítása érdekében. Magyarországon a nettó bérhányad (a nettó bér részesedése a teljes megtermelt jövedelemből) 6,15 százalékponttal nőtt 2010 és 2016 között, ezzel pedig több évtizedes trendet sikerült megfordítani. 2010-től kezdetben a különadók és aktív munkapiaci politikák, majd egyre inkább a minimálbér emelése kényszeríti ki a bérarány emelkedését. Ez abban is megmutatkozik, hogy az Ameco adatai szerint 2017-ben a visegrádi országok közül már Magyarországon a legmagasabb a bérhányad. Mindehhez kegyelmi időszakot kínál az átmeneti munkaerőhiányos állapot, amely történelmi lehetőség a minimálbérek emelésére is: 2018-ban először fordul elő a rendszerváltás óta, hogy a hazai minimálbér eléri a létminimum szintjét. Előretekintve azonban azt látjuk, hogy a robotizáció költségei még a bérek emelkedésénél is látványosabban csökkennek. Ezért az előttünk álló munkapiaci átalakuláshoz kapcsolódó kulcskompetencia-fejlesztés az egyik legfontosabb feladat.