A magyar modell csúcsévei

A kár a 2017-es évet, akár a jövő év valószínű folyamatait tekintjük, a magyar gazdaság kimagasló ütemben növekszik. Idén és 2018-ban is 4 százalék körüli növekedés várható, ráadásul mindez stabil makropénzügyi egyensúly mellett történik.

Ez nem csekély eredmény, hiszen a rendszerváltás óta a gyors növekedési periódusok Magyarországon jellemzően súlyos egyensúlytalanságokkal jártak: általában a költségvetés nem fenntartható élénkítéséből táplálkoztak, így eladósodást, a vállalatok versenyképességének romlását és az import elszabadulását hozták magukkal. Ezt azután kényszerű költségvetési megszorítások követték, ami elhúzódó gazdasági recesszióval járt. 2013 óta viszont úgy stabilizálódott a magyar növekedés üteme, hogy eközben a vállalatok külső versenyképességét is sikerült megőrizni. Az import ugyan a mostani növekedési ciklus csúcspontján is gyorsabban nő az exportnál, azonban a külkereskedelmi mérleg még mindig jelentős többletet mutat.

Az államháztartás helyzete is stabil, különösen annak fényében, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikai elit korábban hajlamosnak bizonyult a felelős költségvetési politika feladására a parlamenti választásokat megelőző évben. Jelenlegi tudásunk szerint az idei és a jövő évi államháztartási hiány is egyértelműen a kritikus, a GDP 3 százalékának megfelelő szint alatt alakul, és az államadósság is enyhén csökkenő pályán van. Vagyis a mostani választások előtti élénkítés úgy megy végbe, hogy a makrogazdasági egyensúly alapvető elvárásainak is megfelel a magyar gazdaságpolitika. Ezt a nemzetközi pénzpiacok is díjazzák: csődkockázati mutatónk, a magyar állam ötéves CDS-felára a globális pénzügyi válságot megelőző szintre süllyedt, és immár negatív reálkamatok mellett is vásároltak a befektetők magyar állampapírokat. Ennek folytán joggal várható, hogy 2018-ban a hitelminősítő intézetek is tovább javítják a magyar adósság besorolását.

Mindez angyali kört generálhat, és elvben lehetővé teszi azoknak a társadalmi problémáknak az enyhítését, amelyekre az elmúlt években nem fordult elegendő figyelem. Viszonylag jelentős gazdasági növekedés és csökkenő adósságfinanszírozási terhek mellett tovább nő a költségvetés mozgástere. Ennek folytán például érdemben nőhetnek a bérek, és csökkenhet a munkavállalók szegénysége, ami Magyarországon az alkalmazottak 10 százalékát érinti, és ezzel az egyik legnagyobb az Európai Unióban.

A jelentős szegénységi mutatók mellett is vitathatatlan, hogy a 2010 utáni magyar modell ezekben az években aranykorát éli. A makropénzügyi stabilizáció mellett úgy sikerült középtávon is fenntartható növekedést elérni, hogy a nemzetközi pénzpiacok támogatottságának visszaszerzése mellett a fogyasztói bizalmi indexek is másfél évtizedes csúcspontjukra emelkedtek. Nem tűnik merész előrejelzésnek, ha mindezek nyomán a mostani kormány újraválasztásával és így a következő választási ciklusban is a jelenlegi gazdaságpolitika irányvonalának fennmaradásával számolunk.

Kérdés, hogy vannak-e további tartalékok a magyar modellben: hogyan tud például alkalmazkodni a kormányzat a munkaerőpiacon egyre nyilvánvalóbban jelen levő kínálati problémákhoz? Ezen a ponton a válaszokat azonban már nem a gazdaságpolitika szakértő műhelyeiben, hanem sokkal inkább a politika boszorkánykonyhájában főzik. Az elmúlt években a vállaltan populista magyar politika tudatosan élt olyan intézkedésekkel és főként retorikai eszközökkel, amelyek bizonyos ágazatok, gazdasági csoportok (például a bankok vagy a szolgáltató ágazatokban működő multinacionális cégek) jövedelmezőségi lehetőségeit hátrányosan érintették. Tudott azonban innovatív korrekciós eszközökkel is élni: sikeresnek bizonyultak például a feldolgozóipari cégekkel kötött stratégiai megállapodások. Most elsősorban új munkavállalók kellenének. Sikerül-e a migrációellenes kormányzati retorika mellett új munkavállalókat idevonzani és a külföldön dolgozó magyar fiatalokat visszacsábítani? Az aranyévek után ezen múlhat a magyar modell fenntarthatósága.