Egy hosszú kezelés mellékhatásai

Ellentmondásokkal teli hónapot tudhatnak maguk mögött a világ pénzügyi piacai. Miközben a gazdasági mutatókban közel egy évtizede nem látott növekedésről, javuló munkapiaci adatokról és töretlenül emelkedő bizalmi indexekről szólnak a hírek, addig február első napjaiban csaknem két számjegyű áresés söpört végig a világ pénzügyi piacain. A jelenséget sokan a több éve tomboló rali időről időre jelentkező korrekciójaként értékelték, amelyet majd újból folytatódó felívelés követhet, ugyanakkor számos elemző egy turbulensebb időszak kezdetére hívta fel a figyelmet. Ez utóbbi értékelések okként leginkább a világ nagy jegybankjainak várható monetáris politikai irányváltását jelölték meg.

A 2008–2009-es globális válság kirobbanása után a fejlett országok jegybanki alapkamatai rövid időn belül nulla százalék közelébe süllyedtek. Az alacsony kamatszint ellenére tovább mélyülő recessziós környezetben a monetáris döntéshozók korábban kevésbé használt eszközökhöz nyúltak. Mennyiségi lazító programjaikkal egyre aktívabban és egyre több eszköz piacán avatkoztak be óriásira duzzasztva jegybankjaik mérlegeit. A lépéssorozat megkezdése óta a fejlett világ négy legnagyobb jegybankja (az amerikai Fed, az EKB, az angol, valamint a japán központi bank) több mint 10 ezermilliárd dollárnyi új likviditást (ez mintegy háromévi német GDP-nek megfelelő érték) pumpált a világ pénzügyi piacaiba.

Ezáltal a közben számottevően emelkedő államadósságok legnagyobb „tulajdonosaivá” is a jegybankok váltak. Államaik adósságának egynegyede immár a jegybanki mérlegekben található.

Közel egy évtized távlatából a lépések hasznai és felmerülő mellékhatásai is élesebben körvonalazódnak. A határozott jegybanki reakciók hatásosnak bizonyultak a válság akkut időszakában, segítve a gazdasági szereplők közötti bizalom helyreállítását és a pénzpiacok működésének normalizálódását. Hosszú távú alkalmazásuk ugyanakkor súlyos mellékhatással is járt, miközben a reálgazdasági előnyök mérsékeltek maradtak. A piacok számára a kúra idővel addiktívvá vált. Bízva a jegybankok impulzusaiban, a gyengébb makrogazdasági adatok időről időre táplálták a befektetők optimizmusát. Ráadásul a globális pénz- és tőkepiacon az áremelkedés nemcsak a fejlett, hanem idővel a feltörekvő gazdaságokban is egyre szélesebb körben jelent meg. Ezzel párhuzamosan az eszközárak emelkedése tovább mélyítette a már egyébként is jelentős vagyoni különbségeket, miközben a hosszú hozamok jelentős csökkenése új beruházások helyett inkább a megtakarítási hajlandóságot emelte. Végezetül a tartós monetáris beavatkozás a termelékenység bővülését is gátolhatta.

A stabil pénzügyi feltételek számos kevésbé hatékony és termelékeny vállalatot tartottak még éppen víz fölött, miközben az érintett kormányzatok hosszú távú reformok iránti hajlandósága is csökkent.

Összességében azt láthatjuk, hogy míg az általános eszközvásárlási programok rövid távon megfelelően kezeltek egy akkut problémát, hosszú távú fenntartásuk nem várt mellékhatásokkal is járt. Kivezetésük a nagy jegybankok részéről kellő körültekintést igényel majd, miközben sok fejtörést okozhat a befektetőknek. A nagy jegybankok programjainak megfelelő ellenpontjai lehetnek a Magyar Nemzeti Bank 2013 óta hozott intézkedései. Az MNB döntéshozói általános programok helyett egyes részpiacokra fókuszálva, célzott lépésekkel lazították a monetáris feltételeket. Ez a stratégia mellékhatások helyett a kkv-szegmensben nagymértékű beruházási többletet, a gazdaság sérülékenységének csökkenését és évente 1-1,5 százalékos növekedési impulzust eredményezett.

A jegybankok evolúciója a szemünk előtt zajlik. Az alkalmazott kúrák objektív értékelése mindenhol megfelelő alapja lehet a további fejlődésnek.