Az amerikai álom foglyai

Az Amerikában egyre súlyosbodó gazdasági egyenlőtlenség láttán sok elemző azt gondolhatná, hogy az amerikaiak egy progresszívebb adórendszer bevezetésével csökkenteni akarják a jövedelmi különbségeket. Ez a feltételezés azonban téves lenne, mivel az amerikai kongresszus által decemberben elfogadott törvény aránytalanul a magasabb jövedelmű háztartásoknak kedvez, legalábbis rövid távon.

Az ország növekvő jövedelmi különbségei ellenére az újraelosztás támogatottsága (a General Social Survey felmérése szerint) az amerikaiak körében évtizedek óta változatlan. Talán John Steinbecknek volt igaza, amikor állítólag azt mondta:

A szocializmus sohasem vert gyökeret Amerikában, mivel a szegények nem kizsákmányolt proletariátusnak látják magukat, hanem átmenetileg bajba került milliomosoknak.

Azok szemében, akik abban hisznek, hogy a társadalom egyenlő lehetőségeket kínál a tagjainak, és aki keményen dolgozik, az feljebb is jut a társadalmi-gazdasági ranglétrán, az újraelosztás szükségtelen és igazságtalan dolog. Elvégre is, ezen nézet hívei azzal érvelnek, ha mindenki ugyanonnan indul, akkor a sikertelenség az adott egyén saját hibáinak következménye.

Többé-kevésbé ezt a nézetet vallja az amerikaiak többsége. A World Values Survey felmérése szerint az amerikaiak 70 százaléka úgy véli, hogy a szegények saját erőből ki tudnak törni a szegénységből. Ez jelentősen különbözik az Európában mért adatoktól, ahol az emberek csupán 35 százaléka vélekedik így. Másképpen szólva, a legtöbb európai úgy tartja, hogy a szegények olyanok, akiknek nincs szerencséjük, míg a legtöbb amerikai lustának tartja őket. Ez lehet talán az egyik oka annak, hogy az európai országok miért tartanak fenn az amerikainál bőkezűbb és költségesebb jóléti transzfereket.

Az amerikaiaknak az Egyesült Államok történetében gyökerező, mélyen beépült, optimista nézeteik vannak a társadalmi mobilitásról, s ezeket a mosogatókból milliomossá váló bevándorlók narratívája is erősíti. Az amerikaiak társadalmi mobilitásról vallott nézete azonban inkább a mítoszokon, mint a tényeken alapul.

A munkatársaimmal nemrégiben végzett kutatások szerint az amerikaiak úgy vélik, hogy a legalacsonyabb jövedelmi csoportban lévő gyerekek 12 százaléka nyugdíjas koráig el fog jutni a legfelső jövedelmi csoportba. Azt is gondolják, hogy ha a szegénységbe születő gyerekek keményen dolgoznak, akkor csupán 22 százalékuk marad ebben a helyzetben felnőtt korára is.

A valódi értékek valójában 8, illetve 33 százaléknak felelnek meg. Más szóval az amerikaiak túlértékelik a felfelé történő társadalmi mobilitást, és alábecsülik annak lehetőségét, hogy generációkon át szegénységben maradnak emberek. Emellett azt is gondolják, ha valaki keményen dolgozik, akkor a saját erőből elért sikerek amerikai álma közelebb áll az igazsághoz.

Az európai megkérdezettek pesszimistábbak a társadalmi mobilitással kapcsolatban: az amerikaiakkal szemben túlbecsülik a szegénységben maradás valószínűségét. A francia, az olasz és a brit válaszadók 35, 34 és 38 százaléka szerint az alacsony jövedelmű családba született gyerekek szegények maradnak, miközben a valódi helyzet 29, 27 és 31 százalékos szintet mutat.

A társadalmi mobilitással kapcsolatos nézetek nem egységesek a különböző politikai spektrumokban és földrajzi régiókban. Mind az USA-ban, mind Európában például azok az emberek, akik konzervatívnak tartják magukat gazdaságpolitikai kérdésekben, úgy vélik, hogy minden gyereknek azonos lehetősége van, és országuk szabadpiaci gazdasága igazságos.

Ennek az ellentéte igaz azok szerint, akik magukat gazdasági értelemben „liberálisnak” tartják. Ezek az emberek támogatják az állami beavatkozást, mivel szerintük a magukra hagyott piacok nem biztosítják az igazságosságot, és akár fokozzák az egyenlőtlenséget.

Még feltűnőbb az a kirajzolódó minta, amely szerint az amerikaiak túlságosan optimisták a társadalmi mobilitás kérdésében az ország azon részein (beleértve a délkeleti államokat, mint Georgia, Alabama, Virginia, Észak- és Dél-Karolina), ahol a mobilitás valójában alacsony mértékű. Ezekben az államokban a megkérdezettek úgy vélik, hogy a mobilitás mértéke kétszer nagyobb, mint valójában. Ezzel szemben a válaszadók alulbecsülik a társadalmi mobilitás mértékét az északi államokban – köztük Vermontban, Montanában, Észak- és Dél-Dakotában, Washingtonban –, ahol valójában magasabb a mértéke.

Megosztottuk a felmérésben megkérdezett emberekkel a társadalmi rétegződés európai és amerikai adatait. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a magukat liberálisnak és konzervatívnak tartó emberek ezeket az adatokat másféleképpen értelmezik. Amikor a mobilitással kapcsolatos adatokat ismertettük, akkor például a liberálisok még inkább támogatták az újraelosztásra vonatkozó intézkedéseket, például a közoktatást és az egységes egészségügyi ellátást.

A konzervatívok ezzel szemben nem változtattak attitűdjükön. Miközben elismerték, hogy az alacsony társadalmi mobilitás a gazdaság szempontjából korlátozó tényező, ugyanolyan idegenkedve viszonyultak az állami beavatkozásokhoz és redisztribúcióhoz, mint az adatok megismerése előtt.

A konzervatívok reakciójának oka szerintem részben a bizalmatlanság. Sok konzervatív mélyen megveti az államot, az amerikai és az európai konzervatívoknak csupán 17 százaléka mondta azt, hogy megbízik országának politikai vezetőiben. Az állammal kapcsolatban általánosan negatív véleményt képviselők aránya a konzervatívok körében 80, míg a liberálisok körében majdnem 50 százalékos volt. Továbbá a konzervatívok magas arányban mondták azt, hogy az egyenlőtlenség csökkentésének legjobb módja a társasági, illetve személyi jövedelemadó csökkentése.

Az állammal szembeni bizalmatlanság eredhet abból a hitből, hogy a politikai rendszerek manipuláltak, és a politikusok nem tudnak – vagy nem fognak – javítani ezen a helyzeten, mert különérdekek foglyai, elakadtak a törvényhozás mocsarában, vagy a bürokrácia akadályozza őket.

Egyszóval, amikor a konzervatívok megtudták, hogy a társadalmi mobilitás mértéke alacsonyabb, mint ahogy hitték, úgy gondolták, hogy az állam a problémát jelenti, és nem a megoldást Ahogy J. D. Vance írta a 2016-ban megjelent, Hillbilly Elegy című memoárjában, az amerikai jobboldalon sokan úgy gondolják, „nem te tehetsz arról, hogy vesztes vagy, ez az állam hibája”.

Feltehetően az a helyzet, hogy olyannyira polarizáltak az amerikai és az európai társadalmak, hogy még ugyanarra a tényre is ellentétesen reagálnak az emberek. A baloldaliak több állami szerepet, a jobboldaliak kevesebbet szeretnének. Világos, hogy a valóság nem ennyire egyszerű. Az azonban egyértelmű, hogy az emberek társadalmi mobilitással kapcsolatos nézeteinek ugyanannyi közük van az ideológiákhoz és ahhoz, hogy az adott ország a világ mely pontján található, mint a saját életkörülményeikhez.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org