A múlt árnyai a hazai lakáshitelfelárakban?

A magyarországi lakáshitelek felára az elmúlt időszakban csökkent ugyan, de – különösen a rögzített kamatozású hitelek esetén – még így is jóval meghaladja a régiós átlagot. A magasabb felárak hátterében a szektorban relatíve elterjedt vélekedés szerint jelentős részben a magyar bankrendszer magas nem teljesítő hitelállománya (NPL) következtében elszenvedett veszteségek állnak. Ennek az érvelésnek azonban vannak gyenge pontjai.

Számos banki csatornán hallható, hogy

Magyarországon a régiós szinteknél magasabb felárak a magas kockázati költségeknek, azok pedig a válságban felépült magas nem teljesítő állománynak a következményei.

A banki hitelfelárakat három komponensre szokás bontani. Ezek a kockázati költségek, a működési költségek és a profitmarzs. Ezen komponensek közül ezúttal a kockázati költségekre koncentrálunk, megvizsgálva a magas NPL-állomány és a hitelfelárak közötti összefüggéseket.

A kockázati költségek nagysága intézményenként eltérő lehet, de a kereskedelmi bankok mindegyikére igaz, hogy a kockázati költség leghangsúlyosabb összetevője a hitelezési kockázatból fakad. Ez leegyszerűsítve annak a kockázata, hogy az adós valamilyen oknál fogva nem fogja visszafizetni a neki folyósított hitelösszeget, a követelés nem teljesítővé válik.

Érdemes felidézni, hogy a válság kitörése előtt a kereskedelmi bankok hitelezési aktivitását a túlzott volumencélok és az ebből eredő kockázatalapú verseny jellemezte. Becsléseink szerint rövid idő – mintegy hat negyedév – alatt épülhetett fel a később nem teljesítővé váló állomány kétharmada. A túlzott kockázatvállalás elsősorban a háztartási devizahitelezésben és a kereskedelmi ingatlanok hitelezésében volt tetten érhető. A jövedelmezőség és piaci részesedésszerzés érdekében vállalt túlzott kockázat eredményeképpen a nem teljesítő portfólió a válságot követően jelentősen megnövekedett. Így ezen tényező nem tekinthető csupán a bankrendszertől független, exogén változónak.

A nem teljesítő hitelek aránya 2013 során tetőzött, 17 százalékot megközelítve, ami nemzetközi összehasonlításban is magasnak tekinthető.

A nem teljesítő állomány magas szintje következtében a hitelintézeti szektor a válságot követő években jelentős hitelezési veszteségeket szenvedett el, és tőkepótlásra szorult.

Az értékvesztésképzés költségének, valamint a leírások és esetleges értékesítések eredményt rontó hatásának következtében több százmilliárdos költségek keletkeztek a bankrendszerben. Ezeket a magas veszteségeket azonban az új hitelezés felárába építeni hibás, a jövőben várható hitelezési kockázatokat pusztán a múltból levezetni egyoldalú megközelítés, amit tisztázni szükséges.

A gyakorlatban a bankok a várható veszteség modellje alapján számítják a hitelezés kockázati költségét. A múlt tapasztalatainak figyelembevétele a hitelezési kockázat megítélésekor természetesen nélkülözhetetlen, de pusztán a korábbi tapasztalatokból kiindulva félrevezető eredményt kapunk, különösen, ha az új portfólió jellemzői érdemben eltérnek. A forintosított és a jelenleg folyósított hitelek – többek között a szabályozás szigorodásának köszönhetően – sokkal jobb kockázati profilja biztosítja a lényegesen alacsonyabb várható veszteséget és ezzel alacsonyabb kockázati költséget. Ezt támasztja alá, hogy az „új” portfólióban a késedelmi események meglehetősen ritkák: a 2013 januárja óta folyósított mintegy 270 ezer hitelszerződés közül mindössze 1165 olyan van (a hitelek 0,4 százaléka), amely kilencven napot meghaladó késedelembe esett, és mindössze 726 olyan, amelynek még ma is van késedelmes tartozása.

A válság előtt jellemző kockázati verseny – noha egyedi intézményi szinten racionális lépésnek tűnhetett – rendszerszintű feszültségeket gerjesztett a bankrendszerben.

Ez, valamint a válság okozta veszteségek mértéke rámutatott, hogy a pénzügyi rendszer stabilitásához a rendszerbe való prudenciális beavatkozásokra van szükség. A strukturális és ciklikus pénzügyi kockázatok kezelésének igénye számos új szabály bevezetését hívta életre, szoros együttműködésben az iparági szereplőkkel.

Az anticiklikus intézkedések csökkentik annak a valószínűségét, hogy a bankok túlságosan erőteljesen – prociklikusan – reagáljanak az üzleti ciklus változásaira. A konjunkturális helyzetben tompuló kockázatérzékelés, illetve a kockázatvállalással járó nyereségek és költségek időbeni eltérése a pénzügyi közvetítésben részt vevő szereplőket túlzott mértékű kockázatvállalásra ösztönözheti, míg recesszióban túlzott kockázatkerülésre, mindkét esetben hozzájárulva az üzleti ciklus kilengéseihez. A banki kockázattűrő képességet növelik, a prociklikusságot pedig csökkentik a szigorúbb tőkemegfelelési szabályok.

Az így megképzett tőketartalékok egy esetleges pénzügyi válság esetén – fedezve a pénzügyi szereplők veszteségeit és fenntartva a hitelezési aktivitást – tompíthatnak egy, az előző pénzügyi válság során megfigyelthez hasonló negatív visszacsatolást.

A ciklikus jellegű kockázatok felépülésének esélyét és mértékét a válság előttihez képest szigorúbb adósságfékszabályok is csökkentik (jövedelemarányos törlesztőrészlet-mutató – JTM, hitelfedezeti mutató – HFM), amelyek célja, hogy egészséges mederben tartsák az új hitelciklusban felépülő hitelportfóliókat. A JTM-szabály elsősorban a bedőlés valószínűségét (PD) tudja mérsékelni, míg a HFM a várható bedőléskori veszteségrátát (LGD), ezek a hitelkockázati költségek és az átlagos új hitelfelár csökkenésének irányába hatnak. Az olyan strukturális kockázatok csökkentését, mint a túlzott lejárati vagy devizális eltérés és a likviditási kockázatok, a banki mérlegszerkezetet szabályozó előírások (jelzáloghitel-finanszírozás megfelelési mutatója – JMM, devizafinanszírozás megfelelési mutatója – DMM és likviditásfedezeti követelmény – LCR) célozzák meg.

A szabályozások ugyan némiképp növelhetik a banki költségeket, de erőteljes kockázatcsökkentő és a rendszer stabilitását erősítő hatásuk miatt érvényesítésük a banki felárakban indokolatlan.

Az elmúlt évek gazdaságpolitikai és szabályozói lépéseinek köszönhetően az új hitelportfólió kockázati jellemzői érdemben eltérnek a válság előtt felépült állományokétól. Ezért a hitelkockázati költségek számszerűsítését helytelen a múlt veszteségeire alapozni, ezzel együtt pedig a régiósnál magasabb felárat érvényesíteni hibás érvelés és gyakorlat.

A prudenciális szabályok növelik a bankrendszer stabilitását, és erősítik a rendszerbe vetett bizalmat, ezen keresztül pedig hozzájárulnak a banki kockázati és forrásköltségek csökkentéséhez.

Végső soron pedig a biztonságosabb hitelkibocsátás a bankrendszer hosszú távon fenntartható jövedelmezőségét és a gazdasági növekedést is biztosítja.