Az európai betétbiztosítás veszélyei

Jelenleg is folynak az egyeztetések a közös betétbiztosítási rendszer létrehozásáról az eurózóna bankjai számára. A tervezett rendszer támogatói – élükön az Európai Bizottsággal és az Európai Központi Bankkal (EKB) – azt állítják: a betétbiztosítás elhárítaná azt a veszélyt, hogy válságos időszakokban bankpánik alakuljon ki. Miközben ez az érvelés helytálló, a javaslat bírálói a banki kockázatok terén meglévő aránytalanságra hívják fel a figyelmet, mi­után néhány ország pénzintézeteinek mérlegében magas a rossz hitelek aránya.

A kockázatok aránytalanságának kezelése, illetve a terv megvalósítása érdekében először a banki mérlegeket kell megtisztítani, mielőtt a következő lépést vennénk fontolóra. Míg az eurózóna stabil tagállamaiban a rossz hitelek aránya csak 2 százalékot tesz ki, addig a Nemzetközi Valutaalap (IMF) legfrissebb, április végi statisztikái szerint Írországban 11, Olaszországban 16, Cipruson 40, míg Görögországban 46 százalék ez az arány.

A közös betétbiztosítási rendszerre vonatkozó javaslatban nem is ez az aszimmetria számít a fő problémának. Először is,

a betétbiztosítás felelőtlen kockázatvállalást váltana ki a bankok részéről.

Ez még az eurózóna zombi bankjai számára is lehetővé tenné a megtakarítók betétjeinek megszerzését, amit világszerte bóvli kategóriájú projektek finanszírozására használhatnának fel.

A ciprusi pénzintézeteknek az ottani 2013-as bankválság előtt 4 százalékos vagy annál is magasabb kamatot kellett fizetniük a náluk elhelyezett betétek után azért, hogy így csalogassák magukhoz a bankcsődtől tartó megtakarítókat. Képzeljük el, hogy a megtakarítók Ciprusra viszik betétjeiket, s az európai betétbiztosítási rendszernek köszönhetően nem kell aggódniuk amiatt, hogy elveszítik a pénzüket. A ciprusi bankok így olyan helyzetben lennének, hogy Európa bármely részéről begyűjthetnék az ügyfelek pénzét, miközben csak minimális kockázati prémiumot kellene nyújtaniuk, amivel még nagyobb mértékű hazardírozásba foghatnának, mint korábban bármikor.

Néhányan úgy vélik, hogy e veszély most nem áll fenn, mivel az EKB már felügyeli az euróövezeti bankokat.

Ez azonban vágyálom: egyetlenegy bankfelügyelet sem lesz képes arra, hogy megelőzzön egy túlzott mértékű kockázatvállalást, amint létrejön a betétbiztosítási rendszer. A bankok nem fognak nagyon másként viselkedni, mint az államok, amelyeknek nem sikerült betartaniuk az adósságkorlátokat, miután az EKB csökkentette a kamatfelárakat az úgynevezett közvetlen monetáris tranzakciók révén.

Legalább két példát is lehet találni arra, hogy a közös bankfelügyelet ellenére a megtakarítók védelmét szolgáló kollektív mechanizmusoknak milyen potenciálisan káros hatásaik lehetnek.

Az egyik példát az 1980-as évek amerikai megtakarítási és hitelválsága adja. A betétbiztosítással védett amerikai pénzintézetek képesek voltak arra, hogy alacsony kamatok mellett hatalmas mennyiségű betétet gyűjtsenek, amelyeket aztán kockázatos, bár látszólag profitábilis eszközökbe fektettek. A pénzt magas kamatozású bóvli kötvényekbe helyezték, illetve a lejárat vonatkozásában jelentős változás történt: a rövid távú megtakarításokat hosszú távú magas kamatozású hitelekké alakították át.

Amikor az említett befektetések bedőltek, a szövetségi betétbiztosítási alapnak (FDIC) kellett közbelépnie. Közel kétezer bank ment csődbe – a takarékok mintegy fele –, ezek összesített költsége 150 milliárd dollár volt, amiből az FDIC-nek 125 milliárdot kellett fedeznie. Az esetet vizsgáló kongresszusi bizottság hivatalos jelentése 1993-ban azt állapította meg, hogy a közös betétbiztosítás sarkallta a bankokat erre a féktelen hazardírozásra.

A második példa a német állami regionális hitelintézetekre (Landesbankok) vonatkozik. Az állami garanciák által védett pénzintézetek olcsón vettek fel hitelt, majd a pénzt világszerte magas kockázatú befektetési lehetőségekbe helyezték. Mikor az ázsiai válság 1997-ben tetőzött, s Oroszország az azt követő évben csődöt jelentett, a német Landesbankok milliárdokat veszítettek: a cechet végül a német adófizetők állták.

Az a tény, hogy a Landesbankok később ismét hazardíroztak, s újra nagyot buktak, amikor az állami garanciák visszavonása után egy átmeneti türelmi időszakot kaptak, csupán rövid említést érdemel. Elvégre is a Landesbankok a normális üzletmenetben már ezelőtt zombi bankokká váltak az állami garancia által biztosított betét- és befektetői védelem révén.

Az előbb felsoroltak egyike sem jelenti, hogy ne kellene valamilyen formában a betétvédelmet megvalósítani; csak azt jelentik, hogy egy drága európai betétbiztosítási rendszert még akkor sem kellene létrehozni, ha a pénzintézetek könyveit megtisztítják a rossz hitelektől.

Miért nem bízzuk a bankokra, hogy hozzanak létre egy egymást kölcsönösen támogató szisztémát? Németországban például manapság négy különböző betétbiztosítási rendszer működik.

Ezzel a megoldással megelőzhető lenne a kockázatmegosztás túlhangsúlyozása és az állami megoldásokban rejlő kockázatos pénzügyi tevékenységek alábecsülése. Egy közös, egy kaptafára felhúzott megoldás, amilyenre az Európai Bizottság és az EKB törekszik, olyan kísérletnek számít, mintha az európai bankok alatt parázsló tüzet benzinnel próbálnák eloltani.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org