Miért kell újra feltalálni a monetáris spanyolviaszt?
A válságok mindig monetáris kísérletezéseket váltanak ki. A 2008–2009-es összeomlás sem kivétel ez alól. Ennek az ismétlődésnek az az alapja, hogy a gazdasági gondoknak kell hogy legyen monetáris okuk és így monetáris gyógymódjuk. A monetáris politika megreformálóinak – akik között mindig sok a hozzá nem értő – így az a céljuk, hogy a „pénzügyeket rendben tartsák”, és megelőzzék, hogy a pénzügyek a reálgazdaságot bajba sodorják.
A másik motiváció az, hogy megakadályozzák a meglévő rendszer erőteljesebb átalakítását. Ha a monetáris ingadozások a fő okai a gazdasági hullámzásoknak, és ha valaki biztosítani tudja a megfelelő pénzmennyiséget a kívánatos aktivitás támogatásához, akkor nincs szükség állami beavatkozásra. Ez a fő tanításuk a szabad piacok mellett elkötelezett közgazdászoknak.
Kevesen emlékeznek arra, hogy mennyiségi lazítás jellemezte Franklin D. Roosevelt amerikai elnök New Deal programjának kezdetét. Miután az USA az aranystandardrendszerben volt, az állam aranyat vásárolt, hogy emelje az árát, és így növelje a súlyosan eladósodott farmerek vásárlóerejét. Roosevelt akcióját – amit John Maynard Keynes „az aranystandard kicsapongásaként” írt le – általánosságban hatékonytalannak nevezték a bírálói. A 2008-as összeomlás ellen fellépve azonban az amerikai Federal Reserve elnöke, Ben Bernanke és más jegybankárok újraélesztették ezt a megoldást az állampapírok jelentős mennyiségben történő vásárlásának formájában.
Fotó: AFP/Brendan Smialowski
A nem hagyományos monetáris politika – amit Keynes biztosan „a jegybankok kicsapongásaként” írt volna le – a fellendítés hibás mechanizmusa volt. Bár a legtöbb új pénzt spekulációs célból halmozták vagy használták fel, a mennyiségi lazítás sikeresen elhárította az expanzív fiskális politikára történő felszólításokat.
A bankreformot is erőteljesen propagálták mindkét válságot követően. Bár a banki sokkok a következményei, nem pedig az okai voltak a gazdaság sokkjának, ám ezt a tényt nemigen vették figyelembe. Ha helyreállítjuk a pénzügyeket és a bankszektort, akkor megszűnnek a gondok – szólt az érvelés. Ez az a kontextus, amelyben a kriptodevizák térnyerését, vagyis a monetáris mánia legújabb kitörését szemlélnünk kell.
A „peer-to-peer elektronikus fizetési rendszerek” monetáris eszközökkel kívánják a bajokat orvosolni úgy, hogy teljességgel kihagyják ebből a bankrendszert. Miért van szükségünk erre a közvetítőrendszerre – teszik fel a kérdést a kriptodevizák befektetői –, amikor létre tudunk hozni egy elektronikus tárolási és tranzakciós rendszert, amely biztonságot nyújt a felhasználóinak, és láthatatlan az ellenőrző hatóságok számára? Az új pénzteremtő rendszerek technikai részleteit nem könnyű megérteni, ám a létrejöttük okait igen.
A bitcoin 2009. januári indulása egybeesett a bankválsággal. Érthető módon az emberek egy olyan megoldást akartak, amelynél biztonságban tudják a pénzüket és tranzakcióikat.
A bitcoin vonzerejét sok tényező magyarázza, ilyenek például a spekulációt, a kábítószer-kereskedelmet és a pénzmosást megkönnyítő lehetőségek. A piszkos okokon kívül azonban Friedrich Hayeknak a szabad pénzpiacra vonatkozó álma is magyarázat lehet. Hayek az egymással versengő, magánkibocsátású valutákra vonatkozó javaslatával az 1970-es évek közepén, egy erőteljes inflációs időszakban állt elő, amelyet szerinte a jegybankok túlzott mértékű hitelteremtése váltott ki.
A bitcoin teljes kínálata rögzítve van, ahogy az – többé-kevésbé – az aranyfedezetű valutáknál is volt. Egyre kisebb mennyiségben fogják „bányászni”, amíg 2040-re teljesen ki nem merülnek a készletek.
Ez azt jelenti, hogy még jóval azelőtt, hogy kibányásszák, a deviza ugyanazzal a problémával fog szembesülni, mint az aranystandardrendszer: nem tud elég pénzt biztosítani a növekvő gazdaság számára.Emellett a kriptodevizák nem nyújtanak védelmet az inflációval szemben sem.
Hayek úgy vélte, hogy egy kompetitív valutarendszer elvezet majd ahhoz, hogy végül annak a devizának a monopóliuma alakul ki, amelyik a legjobban őrzi az értékét. Természetesen ugyanezen folyamaton estünk át a történelem folyamán, amikor is megszabadultunk az elinflálódó valutáktól, és végül a jegybankoknál kötöttünk ki. Elképesztő, hogy bárki is azt gondolja, hogy ugyanezen lépéseket kell ismét megtenni, csak azért, hogy ugyanoda jussunk el.
A tény az, hogy az emberiség még nem talált ki jobbat a pénz értékének megőrzésére, mint hogy a jegybankokra támaszkodik, és rájuk bízza a pénzkibocsátást, illetve a fellépést a kereskedelmi bankrendszer révén teremtett hitel mennyiségére vonatkozóan. Az elmúlt válság hayeki diagnózisa – amely a bankok túlzott mértékű hitelteremtésére vonatkozik – korlátozott mértékben helyes. De csak fel kell tenni azt a kérdést, hogy miért is történt ez, és megértjük: nincsenek mechanikus válaszok a probléma megoldására. Nem igaz az az állítás, hogy „gondoskodni kell a gazdaságról, és akkor a pénzügyekkel is rendben lesz minden”. Ez a kijelentés azonban közelebb van az igazsághoz, mint az a nézet, amely szerint a monetáris reform önmagában megoldja a bajban lévő gazdaság gondjait.
Copyright: Project Syndicate, 2018
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.