Visszatérőben a világban a szorító adóssággondok

A globális növekedés üteme gyorsul. Még mielőtt azonban pezsgőt bontanánk, el kell ismernünk, hogy hosszú távú kockázatok övezik a tartós bővülést a növekvő magán- és állami adósságok miatt.

A piaci elemzők a magánhitelezésnek a legtöbb feltörekvő és néhány fejlődő országban való megugrását a magasabb kereslet jelének és a gyorsabb növekedés előhírnökének tartják. Rövid távon ez igaz ugyan, ám a teljes adósság folyamatos növekedése a világgazdaságot sújtó legkomolyabb problémák egyike.

A 2008-as globális pénzügyi válságot követő adósságleépítés évei ellenére továbbra is magas az adósságok szintje, és még vissza is tértünk egy expanzív jellegű hitelciklushoz. A Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) adatai szerint a nem pénzügyi magánszektorbeli és állami adósságok a globális GDP közel 245 százalékát teszik ki, miközben a pénzügyi válság előtt 210, 2001 végén pedig mintegy 190 százalék volt a ráta.

A kormányzati hitelfelvétel mértéke az Egyesült Államokban idén elérheti a GDP 5 százalékát, amivel a teljes államadósság mértéke a GDP mintegy 108 százalékára nő. Az eurózónában az államadósság a GDP mintegy 85 százalékát, Japánban pedig a mutató elképesztő mértéket, majdnem 240 százalékot tesz ki. Globális szinten a magánszektor nem pénzügyi adóssága gyorsabban nő, mint a nominális GDP.

Ezek a trendek folytatódni fognak, ahogy sok nagyobb jegybank – beleértve az Európai Központi Bankot (EKB) és a japán jegybankot – nemcsak helyesli a hitelezés újjáéledését, hanem még nagyobb mértékű hitellel finanszírozott növekedést akar elérni. Csak az amerikai Federal Reserve és a kínai jegybank tesz lépéseket a banki hitelezés visszafogására.

A világ már épp elég gazdasági válságon esett át, hogy tudja, a magas adósságszintek komoly kockázatokat hoznak létre.

Az eszközárak összeomolhatnak, ami a mérlegekben hatalmas veszteséget hozhat létre, illetve a kockázati prémiumok (és így a hitel költségének) emelkedését válthatja ki. Egy évtizeddel ezelőtt, amikor a hitelezés fűtötte pénzügyi boom krízisbe váltott át, a pénzügyi szektor az összeomlás szélére került, s többévnyi recesszió következett be a világ nagy részén.

Az egyetlen fenntartható adósságtehernek az tekinthető, amelyet a ciklikus lejtmenetek idején is lehet kezelni. A kormányzatok mégis ugyanazokat a hibákat követik el, az adósságot a hosszú távú növekedés elősegítőjeként kezelik, miközben az valójában súlyos teher, és a hosszú távú, jelentős kockázatok forrása.

Itt az ideje, hogy a politikai döntéshozók és gazdasági tanácsadóik felismerjék mindezt, s elvessék azt az elképzelést, hogy a nagyobb adósság mindig nagyobb növekedést idéz elő. Bár vannak időszakok, amikor a kormányzatoknak hitelt kell felvenniük a gazdaság élénkítéséhez, a deficites államháztartás melletti költekezés hosszú távon nem emeli a növekedést.

Továbbá olyan időszakokban, mikor a növekedési ráták és a magánszektor hitelfelvétele emelkedik – mint most –, a kormányoknak azon kellene dolgozniuk, hogy mérsékeljék saját deficitjüket. Ez igaz az USA-ra és Japánra, de az EU tagállamaira is, amelyeknek ki kellene használniuk a mai – egy évtizede a legerősebb – fellendülés előnyeit arra, hogy államháztartásukat a Stabilitási és növekedési paktum előírásaival hozzák összhangba.

A kormányzatoknak arra kellene törekedniük, hogy megakadályozzák a fenntarthatatlan adósság kialakulását a hosszú távú, nem adósságból finanszírozott növekedés élénkítésével, illetve a megfelelő szabályozások, a kereskedelmi megállapodások, a beruházásösztönzés, valamint az oktatási és munkaerőpiaci reformok kombinációjának felhasználásával. Egy alacsony inflációjú környezetben, mint amilyen a mostani időszakot is jellemzi, a jegybankok expanzív monetáris intézkedésekkel tompítani tudják az ilyen reformok hatásait.

A jegybankoknak azonban óvatosan kell kalibrálniuk intézkedéseiket, hogy a monetáris expanzió ne bátorítsa a magánszektor még nagyobb mértékű eladósodását. Ez azt jelenti, hogy kétszer is meg kell gondolni a negatív betéti kamatok alkalmazását, ami a banki hitelezés ösztönzésére szolgál.

Jobb megközelítés lenne az előretekintő iránymutatás használatának hangsúlyozása a kamatvárakozások és a kötvényhozamok befolyásolására. Az alacsony hozamok fűthetik az eszközárak emelkedését, s élénkíthetik a keresletet számos területen. Azzal, hogy az eszközárak már magasak, és a gazdaság egészséges ütemben nő, a jegybankoknak követniük kellene az amerikai Federal Reserve példáját a 2008-as válság után elindított élénkítési program fokozatos kivezetésével.

Továbbá a szabályozó hatóságoknak többet kell tenniük annak biztosításáért, hogy a magánadósságot olyan produktív felhasználásokra csatornázzák be, melyek tisztességes, hosszú távú hasznot hoznak. Ez a tanulság a korábbi adósságciklusból vonható le, beleértve a subprime jelzáloghitel-buborékot is, amely egy évtizede válságot váltott ki, szörnyű következményeket okozva a növekedés és a foglalkoztatás terén.

Például a szabályozó hatóságok makroprudenciális intézkedéseket alkalmazhatnak a pénzügyi piacok túlfűtött szegmenseire, amivel javíthatnák a tőkeallokációt, s stabilizálhatnák a beruházások hasznát. Különös figyelmet kell fordítaniuk az ingatlanpiaci buborékok megelőzésére, mivel az ingatlanok hatalmas részét teszik ki a teljes vagyonállományoknak, illetve fő forrásai a pénzügyi biztosítékoknak.

Az alacsony minőségű tőkeáttétellel finanszírozott hitelek erőteljes térnyerése szintén aggodalomra adhat okot.

Ezek egyikének megvalósítása sem lesz egyszerű a kormányzatok, a szabályozó hatóságok vagy a jegybankok számára. A monetáris szigorítás átmenetileg lassíthatja a növekedést; a növekedési buborékok megelőzése közismerten nehéz feladat; s aligha lesznek valaha is népszerűek a strukturális reformok azon fajtái, amelyek az adósság révén hajtott növekedéstől való elmozdulást célozzák meg. A mostani politikai környezet biztosan nem teszi egyszerűbbé a helyzetet.

Az említett intézkedésektől való visszariadás következményei azonban katasztrofálisak lehetnek. Ebben az esetben a pénzügyi ciklus tovább folytatódhat, lényegében azt okozva, hogy az eszközárak jóval meghaladják a fundamentumok által indokolt szintet. Emellett az eladósodás mértéke tovább emelkedhet, a kereslet meghaladhatja a kapacitások szintjét, és az infláció is meglódulhat.

A mostani helyzetben veszedelmes válságot válthatna ki egy külső sokk vagy a jegybankok azon döntése, hogy a monetáris fékekhez nyúlnak, ami elkerülhetetlen válaszlépés lenne az óriási pénzbőségre és a növekvő inflációra. Az alacsony kamatokhoz és a hatalmas likviditáshoz hozzászokott pénzpiacok számottevő csapást okozhatnának. Hirtelen jóval kevésbé tűnnének fenntarthatónak a magánszektor eladósodottsági szintjei, illetve az állami adósság mértékei.

Lehetnek jó időszakok, ám azok is annak számítanak, amikor a kockázatok épp kialakulnak. A politikai döntéshozók nem mondhatják, hogy nem figyelmeztette őket senki.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org