Kinek fáj majd Itália kalandja?

Fura ütemkülönbségbe került az Európai Unió: végre minden egyes tagországában – bár eltérő mértékben – nő a gazdaság, viszont a politikai viszonyok ziláltabbak, mint a pénzügyi krízis idején. Nagypártok térvesztése egyébként sikeres országokban, kormánybukás korrupciós ügy miatt a spanyoloknál, és most itt van egy roppant különös olasz koalíció.

Bár amíg a mag-Európában valóban ellentmondás feszül a gazdasági teljesítmény és a politikai érzület között, Olaszország inkább hozza a papírformát.

Egy évtizede gyengélkedik a gazdaság, teljesítménye még mindig messze elmarad a válság előtti szinttől, nem csoda hát, hogy a szavazók egyre újabb pártokkal és arcokkal kísérleteznek. Gondolják, rosszabb már nem lehet. Dehogynem.

Holott keveseket lephet meg a valamikori sikergazdaság immár tartós stagnálása. Korrupció, lomha bürokrácia, nagyra duzzadt államadósság, kiterjedt adóelkerülés: ezek mindegyike elégséges magyarázat a versenyképesség romlására, együttesen pedig erőtlen és felelőtlen államról tanúskodnak. A választók mégis inkább hol egy mókamestert, hol egy öregedő playboyt, utóbb pedig gátlástalan ígérgetőket tüntettek ki szavazatukkal. A most hatalomra jutó új mozgalmaknál pedig különös módon az a narratíva lett uralkodó, hogy az eurótagság miatt tart ott az ország, ahol tart.

Pedig nehéz lenne a közpénzek megcsapolását, az adócsalást, a bürokráciát az euró meglétének és a líra hiányának betudni.

Ami az olasz állam adósságát illeti, annak kamatterhe a GDP tíz százaléka volt az 1990-es évek elején, most ennek harmada talán, hála az eurókamatlábaknak. Eddig. A líra visszaállítását, a külső adósságok eltöröltetését, nagy béremeléseket latolgató pártok kormányra kerülése azonnal felnyomta az olasz hozamokat.

Az euró érdemeit egyébként ismerik és értik az olaszok: az Eurobarometer fél éve készített felmérése szerint az eurótagságot 59 százalékuk tartja jónak, 30 százalék rossznak, 11 százalék nem tudja eldönteni. A törvényhozásba most berobbanó két új pártnak a gazdasági nézetei sok vonatkozásban távol esnek egymástól, ám pontosan az eurótagság elutasításában megegyeznek.

Ebben a kritikus ügyben viszont nem bírják a társadalom nagyobb felének támogatását.

Talán túl sokan emlékeznek még a líra folyamatos értékromlására, a visszatérő állampénzügyi zavarokra.

Éppen az olasz állammal szembeni masszív lakossági elégedetlenség miatt lett népszerű annak idején az euró. A lelkesedés hőfoka mára mérséklődött, de mint ahogy a görögöknek sem fűlött a foguk a drachma visszahozásához, az olaszok zöme sem örülne az új lírának. Azzal ugyanis olyan fizetőeszköz keletkezne (újra), amelynek értékállóságát az olasz jegybank meg az olasz államkincstár adott szava garantálná, semmi más...

Mindez több az olaszok belső ügyénél. Egy esetleges kiválás alapjaiban rengetné meg az uniót. Ám éppen a görögök keserves tapasztalatai, most pedig a britek kilépési szerencsétlenkedései mutatják, hogy más a nagy felbuzdulás és fogadkozás, és más a realitás. Ha tehát maradt józan kalkulációs képesség az olasz politikai körökben, akkor

nem a „túl jó” pénztől való megválásban keresik tartós stagnálásukra a gyógymódot.

Csak éppen az korunk Európájának (sőt: a világnak) a legsúlyosabb kérdése: képesek-e józan mérlegelésre a kormányrúdhoz odakerülők. Amíg ez eldől, a peremvidéken az államkötvényekre a korábbinál jóval nagyobb kamatot kell fizetni.

Bod Péter Ákos,

a Budapesti Corvinus Egyetem professzora