Meg lehet menteni az eurót?

Elképzelhető, hogy az euró egy újabb válsághoz közelít. Olaszország, az eurózóna harmadik legnagyobb gazdasága egy olyan kormányt választott, amelyet leginkább eurószkeptikusként lehet leírni. Ez nem lephet meg senkit. Az euróval szemben Olaszországban kialakult ellenreakció a másik megjósolható, illetve várt fejlemény az eurózóna rosszul kialakított pénzügyi berendezkedésének hosszú történetében, amelynek során az övezet domináns ereje, Németország megakadályozza a szükséges reformokat, és olyan politikához ragaszkodik, amely súlyosbítja a rendszerben meglévő problémákat a feszültségeket gerjesztő retorika használatával.

Olaszország gazdasága az euró bevezetése óta gyengén teljesít. A reál- (inflációval kiigazított) GDP értéke 2016-ban ugyanakkora volt, mint 2001-ben. Az eurózóna egésze sem teljesít azonban jól, 2008 és 2016 között az övezet reál-GDP-je csak 3 százalékkal nőtt. Az euró bevezetése után egy évvel, 2000-ben az amerikai gazdaság csak 13-szor volt nagyobb az eurózóna gazdaságához képest, 2016-ra viszont 26-szoros lett a különbség. A 2017-es 2,4 százalék körüli reálnövekedés után – amely nem elég az egy évtizednyi halovány gazdasági teljesítmény kárainak visszafordítására – az eurózóna gazdasága ismét lefékeződött.

Ha egy ország rosszul teljesít, akkor az adott országot kell bírálni, ha viszont sok ország tesz így, akkor az egész rendszert.

Ahogy Az euró: hogyan veszélyezteti a közös valuta Európa jövőjét? című könyvemben fogalmaztam, az euró egy olyan rendszer, amely már megalkotásakor bukásra lett ítélve. Elveszi az eurózóna-tagállamok kormányainak fő kiigazítási mechanizmusát (a kamatokat és az árfolyamot), és ahelyett, hogy új intézményeket hozna létre az új helyzetbe kerülő országok segítésére, új – gyakran hitelét vesztett gazdasági és politikai elméleteken alapuló – korlátozó megkötéseket vet ki a deficittel, az államadóssággal, sőt még a strukturális intézkedésekkel kapcsolatban is.

Az eurótól azt várták, hogy közös jólétet eredményez, amely erősíti majd a szolidaritást és az európai integráció céljainak teljesülését. Valójában éppen az ellenkezőjét váltotta ki, lassította a növekedést, és a viszálykodás magjait hintette el.

A probléma nem az, hogy nincsenek elképzelések arról, miként lépjen tovább a pillanatnyi helyzetéből az eurózóna.

Emmanuel Macron francia államfő két beszédében (az egyiket a Sorbonne-on tartotta tavaly szeptemberben, a másikat májusban, amikor megkapta az Európa egységének előmozdításáért járó Nagy Károly-díjat) határozott víziót vázolt fel Európa jövőjéről. Angela Merkel német kancellár azonban lényegében zátonyra futtatta Macron javaslatait, például azzal, hogy nevetségesen kis összegeket indítványozott olyan területekre, amelyeken sürgősen beruházásokat kellene megvalósítani.

Könyvemben kiemeltem, hogy sürgetően szükség lenne a közös betétbiztosítási rendszer kialakítására, hogy meg lehessen előzni a bankpánik kitörését a bajban lévő országokban. Németország, úgy tűnik, felismerte a bankunió fontosságát a közös valuta működése szempontjából, azonban Szent Ágostonhoz hasonlóan azt mondja: „Ó, Uram, tégy engem tisztává, de még ne azonnal.”

A bankunió egy olyan reformnak tűnik, amelyet majd, valamikor a jövőben valósítanak meg, és nem számít, hogy a mostani helyzet milyen károkat okoz.

Egy valutaunióban a központi problémát az jelenti, hogy miként lehet az olyan árfolyamtorzulásokat korrigálni, mint amilyentől most Olaszország szenved. Németország válasza erre az, hogy a magas munkanélküliséggel és alacsony növekedési rátával már amúgy is sújtott, gyenge országokra kell rárakni a terheket. Tudjuk, hova vezet ez: még több szenvedéshez, magasabb munkanélküliséghez és lassabb ütemű gazdasági növekedéshez. Még ha a növekedés beindul is, a GDP sosem lesz azon a szinten, amilyet akkor ért volna el, ha észszerűbb gazdasági stratégia megvalósítását tűzték volna ki célul a döntéshozók. Az alternatív megközelítés az lenne, ha a kiigazítás terheit inkább az erős gazdaságokra helyeznék, ahol magasabbak a bérek és erősebb a kereslet, amit az állami beruházási programok is elősegítenek.

Már sokszor láttuk ennek a színdarabnak az első és második felvonását. Egy új kormányt választanak meg, amely megígéri, hogy jobban fog tárgyalni Németországgal a megszorítások befejezése, illetve egy észszerűbb strukturális reformprogram kialakítása érdekében. Amikor a németek hajlandók egyáltalán engedni, az nem elég a gazdasági pálya megváltoztatásához. A németellenes hangulat erősödik, és bármely olyan kormányt, legyen az balközép vagy jobbközép, amely a szükséges reformokról beszél, leváltják a hatalomból.

Az establishmentellenes pártok térnyerése növekszik, és patthelyzet alakul ki.

Szerte az eurózónában a politikai vezetők a bénultság állapota felé közelítenek: a polgárok továbbra is támogatják az EU-tagságot, azonban a megszorítások végét és ismét gazdasági jólétet akarnak.

Erre viszont azt mondják nekik, hogy egyszerre nem lehet mindkettőt biztosítani. Észak-Európa álláspontjának megváltozásában reménykedve a bajban lévő országok kormányai tovább folytatják az eddigi politikát, amivel tovább növelik az emberek szenvedését.

António Costa portugál kormányfő szocialista vezetésű kormánya a kivétel ez alól.

A miniszterelnöknek sikerült ismét növekedési pályára állítania a gazdaságot (2017-ben 2,7 százalékkal nőtt a GDP), illetve igen magas népszerűséget ért el a kormány (a portugálok 44 százaléka gondolta úgy idén áprilisban, hogy a várakozások felett teljesít).

Olaszország lehet a másik kivétel, bár teljesen más értelemben.

Ebben az országban az euróellenes hangulat mind a bal-, mind a jobboldalon megjelenik. Azzal, hogy a szélsőjobboldali Liga kormányra jutott, a párt vezetője, Matteo Salvini (aki tapasztalt politikusnak számít) megvalósíthatja azokat a veszélyes intézkedéseket, amelyeket az általa képviselt irányzat másutt lévő új hívei félnek alkalmazni. Olaszország igen nagy állam, elegendő kitűnő és kreatív közgazdásza van ahhoz, hogy végre tudjon hajtani egy de facto kilépést az eurózónából – lényegében egy rugalmas kettős valutarendszert vezetnének be, amely segíthetne a gazdaságot talpra állítani.

Ez a lépés sértené az eurózóna szabályait, azonban az övezetből történő de jure kiléptetés terhét – annak összes következményével – Brüsszelre és Frankfurtra hárítaná. Olaszország az EU bénultságára alapozva arra számítana, hogy a végső szakításra nem is kerülne sor. Bárhogyan is alakulnának a fejlemények, az eurózóna komoly károkat szenvedne el.

Ennek azonban nem kellene bekövetkeznie. Németország és a többi észak-európai állam megmentheti az eurót, ha több emberséget és rugalmasságot tanúsít. Ennek a színdarabnak az első felvonását azonban már olyan sokszor láttam, hogy nem számítok arra, hogy változtatnának az eddig követett irányvonalon.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org