Mennyire demokratikus az euró?

Az olasz államfő nemrégiben megvétózta az euroszkeptikus Paolo Savona pénzügyminiszterré való kinevezését. Feltehető a kérdés, hogy ezzel az államfő megvédte vagy aláásta országának demokráciáját. A kérdés a demokratikus legitimáció lényegét érinti.

Sergio Mattarella és döntésének védelmezői azzal érvelnek, hogy az eurózónából való kilépés kérdését nem vitatták meg annak a választásnak a kampányában, amelyen a populista pártok hatalomra kerültek.

Továbbá szerintük Savona kinevezése azzal fenyegetett, hogy pénzpiaci válság és gazdasági káosz tör ki. Mattarella bírálói viszont azt állítják, hogy az államfő túllépett a hatáskörén, és lehetővé tette a pénzpiacoknak, hogy megvétózzák a nép által megválasztott kormány miniszterjelöltjét.

Az eurózónához való csatlakozással Olaszország átadta monetáris szuverenitását egy külső, független döntéshozó testületnek, az Európai Központi Banknak (EKB). Az ország emellett külön vállalásokat tett a költségvetési politikával összefüggésben is, bár ezek nem olyan kemények, mint a monetáris politikára vonatkozó szabályok. Ezek a kötelezettségek valóban korlátozzák az olasz hatóságok makrogazdasági döntéseit.

Nem szükségszerű, hogy a politikai döntésekre vonatkozó külső korlátok összeütközésbe kerüljenek a demokráciával. Néhány esetben van értelme ennek az önkorlátozásnak, amikor ezzel jobb eredményt lehet elérni. A demokratikus delegálás elve szerint a demokráciák saját teljesítményük javítása céljából a döntéshozatal bizonyos elemeit független testületekhez delegálhatják. A demokratikus delegálás kánoni esete az, amikor egy bizonyos politikához hiteles elköteleződésre van szükség.

A monetáris politika talán ennek a legegyértelműbb példája.

Sok közgazdász egyetért azzal a nézettel, hogy a jegybankok csak akkor tudják a kibocsátást és a foglalkoztatást növelni expanzív monetáris intézkedésekkel, ha képesek rövid távon meglepetésszerű inflációt előállítani. De miután a várakozások igazodnak a jegybanki magatartáshoz, a diszkrecionális monetáris politika hatástalan: magasabb inflációt eredményez, de a kibocsátás és a foglalkoztatás szintjét nem emeli. Emiatt sokkal jobb megoldás, ha a monetáris politikát kivonjuk a politikai nyomás alól azáltal, hogy technokrata, független jegybankokhoz delegáljuk, amelyeknek az árstabilitás fenntartása az egyetlen feladatuk. Látszólag az euró és az EKB megoldást nyújt erre az inflációs problémára európai kontextusban.

Megvédik az olasz választópolgárokat a politikusaik kontraproduktív inflációs tendenciáitól. Vannak azonban olyan sajátosságok az európai helyzetben, amelyek a demokratikus delegálásra vonatkozó érveket megkérdőjelezik.

Először is az EKB nemcsak Olaszország, hanem az egész eurózóna monetáris politikájáért felel. Ebből adódóan az EKB jellemzően kevésbé érzékeny az olasz gazdasági helyzetre, mint egy olasz, de ugyanannyira független jegybank. Ezt a problémát súlyosbította az a tény, hogy az EKB saját inflációs célt jelölt ki a 2 százalék alatti, de ahhoz közeli szinttel.

Önmagában nehéz igazolni az inflációs cél nem választott technokratákra történő delegálását. Amikor néhány eurózóna-államot káros keresleti sokk ér, az inflációs cél meghatározza annak a bér- és árdeflációnak a mértékét, amelyen ezen országoknak át kell esniük a kiigazítás érdekében. Minél alacsonyabb az inflációs célszint, annál nagyobb deflációt kell elviselniük. Helyes gazdasági érvek szóltak amellett, hogy az EKB emelje meg inflációs célját az euróválság után, hogy ezzel segítse Dél-Európa versenyképességi alkalmazkodását.

A politikai elszámoltathatóságtól való elkülönítés talán kedvezőtlen dolognak számít ebben az esetben.

Paul Tucker, az angol jegybank korábbi elnökhelyettese nemrégiben megjelent könyvében azt fejtette ki, hogy a delegálást legjobban egy olyan politika megvalósítása esetén lehet igazolni, amikor az politikailag meghatározott célokat szolgál. Helyesen úgy érvel, hogy kevés független intézmény alapul olyan elvek megfelelő alkalmazásán, amelyek átmennének a demokratikus legitimáció próbáján.

Ez a hiba jóval súlyosabban jelentkezik a nemzetközi intézményekre vagy szerződésekre történő delegálás esetén. A nemzetközi gazdasági kötelezettségek igen gyakran nem a hazai demokratikus hiányosságok kijavítását szolgálják, hanem vállalati vagy pénzügyi érdekeket privilegizálnak, és aláássák az adott ország szociális alkumechanizmusait. Az EU legitimációs deficitje abból a széles körben elterjedt nézetből ered, hogy az EU intézményi berendezkedése az előbbi felől az utóbbi irányába mozdult el. Mattarella megerősítette ezt a vélekedést, amikor a pénzpiacok reakciójára hivatkozva vétózta meg Savona kinevezését.

Ha az eurózóna – és valójában az EU maga – egyszerre életképes és demokratikus akar maradni, akkor a politikusoknak többet kell foglalkozniuk a döntéshozatal nem választott testületekre történő delegálásának követelményeivel.

Ez nem azt jelenti, hogy mindenáron el kell utasítaniuk a szuverenitás szupranacionális intézményeknek átadását. Fel kell azonban ismerniük, hogy a közgazdászok és más technokraták politikai preferenciái önmagukban ritkán ruházzák fel az általuk követett politikai stratégiát megfelelő demokratikus legitimitással. A szuverenitás delegálását csak akkor kell elősegíteniük, ha azzal ténylegesen javítják a demokráciáik hosszú távú teljesítményét, és akkor nem kell így tenniük, amikor azzal csupán a globalista elitek érdekeit szolgálják.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org