Befektetés a tudásba: Dél-Korea útja a sikerhez

Dél-Korea az IMD 2018-as, 63 országot tartalmazó versenyképességi listáján a 27., a WEF 2017–18. évi, 137 országot rangsoroló listáján pedig a 26. helyen van. A digitális versenyképességet tekintve az IMD elemzései szerint és a WEF fenntartható fejlődési mutatói szerint is a 14.

De honnan indult Korea, és hogyan jutott e kedvező pozícióba? Az 1950-es években még elsősorban mezőgazdasági ország volt, rendkívül alacsony bérekkel és életszínvonallal. Az átlagos napi bér 2,3 dollár volt – 2018-ban az átlagbér 60 dollár naponta. Az egy főre jutó reál-GDP 1960-tól hosszú ideig évi átlag 6 százalék körül nőtt, ma a világátlag több mint kétszerese. 2017-ben az export 10 százalék körül bővült. 2018–2019-ben a növekedés 3 százalék körül lesz. A munkanélküliségi ráta 3,8, az infláció 1,6 százalék. A GDP-arányos államadósság 40 százalék körüli. A koreai gazdaság ma Ázsia 4., a világ 13. legnagyobb gazdasága.

Vajon mi áll az eredmények hátterében?

A jól képzett munkaerő pedig a hosszú távú tudatos fejlesztés eredménye. A 80-as évek közepe óta jellemzően a megfelelő korosztály 80 százaléka elvégez valamilyen – legtöbbször szakmai jellegű – középiskolát, a 90-es évek közepe óta a középiskolások több mint fele megy egyetemre. Következésképpen jelentősen emelkedett a munkavállalók tudásszintje, ami figyelemre méltó bérnövekedést is eredményezett. Az oktatási rendszert a kezdetek óta összehangolták a gazdasági fejlődés igényével: nemcsak a cégek mai szükségleteit igyekszik kielégíteni, de a jövő technológiai fejlődési irányaira is tudatosan készíti fel a társadalmat, összhangban a híres koreai mondással:

Ha csak egy évre gondolsz előre, akkor ültess rizst! Ha tíz évre, akkor ültess fát, ha száz évre, akkor fektess be az oktatásba!

A költségvetésnek átlagosan 14 százaléka oktatásra szánt kiadás. A kutatás-fejlesztésre tartósan sokat, a GDP 4 százalék körüli értékét szánják – 2018-ban ez az érték 4,6 százalék lesz.

Összehasonlításként: az oktatási ráfordítás az EU 28 országában 2016-ban átlagosan a költségvetés 10,2 százaléka, a magyar érték 10,5 százalék volt. A GDP-ből kutatás-fejlesztésre fordított összeg 2016-ban az EU28-ban 2,03 százalék, Magyarországon 1,21 százalék volt. Ma már a lakosság számához viszonyítva, Finnország, Dánia és Szingapúr után Koreában dolgozik a legtöbb kutatás-fejlesztéssel foglalkozó szakember.

Azt valószínűsíthetjük tehát, hogy a koreai gazdaság gyors fejlődése összefüggésbe hozható a jól tervezett és folyamatos oktatási és kutatás-fejlesztési beruházásokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek képességei felszínre kerüljenek, és hasznosíthatók legyenek a gazdaság és a társadalom fejlődése érdekében. A tudásszint állandó emeléséből a cégek is kiveszik a részüket: az állam erőteljesen ösztönzi őket arra, hogy képezzék tovább a munkavállalóikat. Végső soron az egyre magasabb színvonalú humán vagyon nemcsak a gyors gazdasági növekedést, hanem a tudás- és innovációalapú fejlődési útra való áttérést is segíti.

Gondok természetesen Koreában is vannak. Az egyik a „csebolnak” (chaebol) nevezett nagyvállalati rendszer, amelynek tagjai a gazdasági teljesítmény jelentős százalékát adják, de csak néhány tipikus ágazatban vannak jelen.

Egy ilyen óriási vállalatcsoport például a Samsung, amelynek bevételei a GDP körülbelül 20 százalékát is kitehetik. De ilyen a Hyundai, a Kia és a Daewoo csoport is. Ezek a nagy cégek csak néhány domináns ágazatban működnek, viszont teljesítményüktől erősen függ a gazdaság sikere. Ugyanakkor csökkentik a gazdaság sokszínűségét, diverzifikáltságát, továbbá időnként korrupciós helyzetekbe is belekerülnek. Mindez súlyos kockázatot hordoz.

A kisvállalati szektor viszont nem elég erős, ami gyengíti a vállalkozói szellemet és az innováció esélyét.

Az OECD Koreáról készült 2018. júniusi elemzése rámutat, hogy az úgynevezett globális vállalkozói index tekintetében Korea a vizsgált 34 ország között csak a 21. (megjegyzendő, hogy Magyarország a 33.). A digitalizáció és robotizáció kínálta lehetőségek kihasználásához nyilván meg kell erősíteni Koreában is a kisvállalati szektort. Ennek egyik módszere, hogy az állam támogatást ad azoknak a felsőfokú végzettségű fiataloknak, közöttük kutatóknak is, akik hajlandók adott ideig egy kisvállalatnál dolgozni, és még többlettámogatás is járhat akkor, ha ráadásul a kisvállalat nem nagyvárosban, hanem kistelepülésen, a fejlett központoktól távol működik.

A másik akció az idősebb munkavállalók folyamatos továbbképzése az állami oktatási rendszer keretében azért, hogy a folyamatosan megjelenő új tudásigények mellett is foglalkoztathatók maradjanak.

Tudjuk, Korea ázsiai ország, nemzeti kulturális jegyei jelentősen eltérnek a magyarokétól. Így alkalmazott megoldásait nyilván nem lehet változatlan formában átvenni. Ám az oktatásba való folytatólagos és jelentős befektetései, és a sikeres gazdasági felzárkózása közötti szoros kapcsolat mindenképpen tanulságos, és a jelen magyar helyzetben, amikor a versenyképesség javítása és a fenntartható növekedés nálunk is egyre határozottabban a humán vagyon tudásszintjének gyors emelésétől függ, feltétlenül tanulmányozásra érdemes.