Európa túlkomplikált uniója

Az Európai Unió súlyosabb válsággal néz szembe ma, mint pár évvel ezelőtt, amikor az adósságkrízis az eurózóna felbomlásával fenyegetett. A kontinens északi és déli, illetve keleti és nyugati fele közötti feszültségek azóta erősödtek, és a helyzetet tovább súlyosbítja az a bizonytalanság, amely Angela Merkel német kancellár kormányának jövőjével kapcsolatban alakult ki. Felmerülhet a kérdés, hogy ezek a feszültségek végül szétszakíthatják-e az EU-t.

Logikusan nézve, nincsen ok arra, hogy az EU-nak a szétesés kockázatával kellene szembenéznie.

Nemcsak a görög adósság ügyében sikerült végre fenntartható megállapodást elérni, hanem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is csak 42 213 menekültet regisztrált eddig ebben az évben, ami távolról sem éri el azt az egymilliós hullámot, amely 2015-ben érkezett az unióba.

Mégis, idén tetőztek a migrációval kapcsolatos félelmek, ami nemcsak megkésett reakciónak tűnik a három évvel ezelőtti hatalmas menekültáradathoz képest, hanem azt a bizonytalanságérzetet is tükrözi, amelyet a 2008-as globális pénzügyi válság váltott ki. Az európaiak jóval inkább aggódnak a jövő miatt, mint tíz évvel ezelőtt, nem utolsósorban azért, mert nincsenek meggyőződve, hogy a politikai vezetőik hatékonyan tudnak reagálni a kihívásokra.

Ezek a problémák jóval túlmutatnak a migráción és az euróval kapcsolatos tartós vitákon, ugyanis közéjük kell érteni a folyamatos ukrajnai harcok okozta biztonsági kihívásokat, az energiapolitika koordinálásának feladatát, a megfeneklett Brexit-tárgyalásokat és a globális kereskedelmi háború fenyegetését is. Az EU nem igazolta, hogy képes lenne bármelyik kérdéssel megbirkózni, beleértve még a kereskedelmi ügyet is, pedig ez a terület teljesen uniós hatáskörbe tartozik.

Elméletben mindegyik ügyet együtt lehetne kezelni egyfajta „nagy deal” keretében. Egy ilyen megállapodásnak az előnyei egyértelműek: egy bizonytalan világban egy nagyobb közösségben való tagság értékes védelmet és biztosítékot nyújt. Egy ilyen megállapodással nem minden tagország járna jobban az összes területen, de összességében minden tagállam jobb helyzetbe kerülne. Miközben Olaszországnak és Görögországnak például még mindig regisztrálnia kellene a menedékkérőket, és orvosi és szociális segítséget kellene nyújtaniuk nekik, a többi EU-tagállam támogatná ezen erőfeszítéseiket, mivel ők is hasznot húznának az erősebb határvédelemből, amelyet egy európai erő felügyelne. Hasonlóképpen minden EU-tagállam jobban járna az energetikai hálózatokba történő nagyobb mértékű beruházásokkal, mivel az erősebb biztonságot nyújtana a rendkívüli helyzetekben.

Mindennek ellenére egy ilyen nagy megállapodás mindig csak egyfajta délibábként derengett fel Európa számára.

A fő probléma az EU felépítésének, működésének bonyolultsága, amely megnehezíti az unió számára, hogy a válságos időszakokban megfelelően tudjon fellépni,

mint ahogy a német focicsapat sem tudta felvenni a versenyt a frenetikusan játszó mexikóiakkal a mostani labdarúgó-világbajnokságon. (Nem ez volt az első, szimbolikus jelentőségű focimeccs az EU helyzete szempontjából: 2012 nyarán az eurózóna adósságválságának tetőpontján egy döntő fontosságú EU-csúcsot tartottak, miközben az akkor zajló labdarúgó-Európa-bajnokságon éppen Olaszország–Németország-meccset rendeztek.)

Egy kaotikus színdarabhoz lehet hasonlítani 2018-ban a világ helyzetét. Gondoljunk a québeci G7-csúcsra, ahol a kereskedelem ügye fő napirendi kérdésként szerepelt. Ez egy olyan terület, ahol az EU-nak jelentős befolyással kellene rendelkeznie. Az unió képviselői azonban elmulasztottak egy egyszeri lehetőséget, amikor Donald Trump amerikai elnök, aki talán ezt a kaotikus színdarabot írja, az általa elindított kereskedelmi háborúval szemben felkínált egy alternatívát, a kereskedelmi akadályok teljes felszámolását. Az európaiaknak ki kellett volna használniuk ezt a javaslatot, és ragaszkodniuk kellett volna ahhoz, hogy a G7-ek szintjén gyorsan tető alá hozzanak egy kezdeti megállapodást a vámtarifákról.

Emlékezhetünk egy hasonló lépésre, amely lényegében véget vetett a hidegháborúnak. 1990-ben a Fehér Házban Mihail Gorbacsov szovjet vezető váratlanul felvetette, hogy az újraegyesített Németország NATO-tagsága stabilizálná a kontinenst. George H. W. Bush és tanácsadói megragadták a lehetőséget, és arra ösztökélték Gorbacsovot, hogy gyorsan kössék meg az erről szóló megállapodást.

Trumpnak a G7-csúcson tett kijelentésével kapcsolatban pedig az mondható el, hogy a vámokat felszámoló megállapodás kedvező lenne az egész világ számára, még ha Trump később megpróbált is visszatáncolni a kijelentésétől. A vámok nem különösebben magasak: az amerikai és az európai termékekre vonatkozó átlagos vámszint csupán 1,6 százalék. Viszonylag egyszerű lenne ezt a mértéket a zéró szintre levinni, ami erős jelzés lenne arra vonatkozólag, hogy nem lesz szemet szemért jellegű eszkaláció a kereskedelmi ügyekben, a globális ellátási láncok sem fognak sérülni, és a világgazdaság is biztonságban érezheti magát.

Természetesen egy ilyen megállapodás megkötése újabb kihívásokat jelentene az EU-nak. Néhány cég, különösen a mezőgazdasági szektorban, jelenleg magasabb szintű védelmet élvez, tehát a vámok felszámolása felborítaná az Európai Unión – és az Egyesült Államokon – belüli érdekcsoportok közötti egyensúlyt.

Az alapvető probléma azonban az, hogy az európai vezetők a G7-csúcstalálkozón nem tudtak elég gyorsan közös nevezőre jutni az időben történő reagáláshoz.

Az EU-nak túl sok önjáró része van. Az unió működését szándékosan alakították ilyen bonyolulttá: így kívánták biztosítani a különböző nemzeti érdekek közötti koordinálást. Ezzel a komplexitással normális időszakban nincs gond, azonban problémássá válik rendkívüli helyzetekben, amikor gyorsan történnek az események. Ilyenkor az EU jobban hasonlít a Habsburg Birodalomra, amely különböző nemzetiségek gyűjtőhelye volt, és amellyel kapcsolatban a szatirikus írók azzal viccelődtek, hogy a helyzet reménytelen, de nem súlyos.

A Habsburg Birodalomnak megvolt a lehetősége a saját nagy dealjének a megkötésére – vagyis egy jelentős politikai átalakítás megvalósítására, ami megváltoztatta volna a nemzetiségek politikai súlyát –, ezt azonban nem hajtották végre. Ehelyett a politikai elit abban kezdett hinni, hogy csak egy külső politikai kihívás – végső soron egy rövid háború – tudja megoldani a problémákat. Az első világháború azonban nem rövid háború volt, és távolról sem mentette meg a birodalmat, hanem a felbomlásához vezetett.

A régi birodalom iránt 1918 után erős nosztalgia alakult ki. Hirtelen jobbnak, toleránsabbnak és cselekvőképesebbnek tűnt, mint a felbomlása után létrejött, egymással versengő nemzetállamok. Ma az európaiaknak is óvatosnak kell lenniük. Ha megengedik, hogy a félelmek továbbra is megakadályozzák a cselekvést, akkor hamarosan olyan helyzetben találhatják magukat, amikor az elszalasztott lehetőség után fognak sóvárogni.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org