Fel kell szabadítani a béklyói alól Európa központi bankját
Az Európai Központi Bank (EKB) június közepi bejelentése, mely szerint decemberig tart ki az eszközvásárlási program, azt jelenti, hogy az EKB bízik abban a képességében, hogy eléri az árstabilitást. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az árstabilitásnak kellene lennie a központi bank egyetlen fő céljának. Ez azonban visszafelé sülne el, nem utolsósorban azáltal, hogy az annyira szükséges rugalmasságot megtagadják a jegybankároktól.
Az EKB árstabilitás alatt a „középtávon 2 százalék alatti, de ahhoz közeli értékű inflációt” érti. Természetesen ez a meghatározás nem okozott problémát a globális pénzügyi válság és a mennyiségi lazítás bevezetése közötti időszakban, amikor az infláció mértéke jóval 2 százalék alatt volt. Akik akkor úgy gondolták, hogy a monetáris politika túl feszes, jogosnak tartották, hogy az EKB minden lehetségest megtesz az infláció célsávba történő feltolása érdekében.
Az EKB stabilitásorientált monetáris politikáját támogatók szemében az árstabilitási cél túlságosan korlátozóvá vált. Az ő szemszögükből az eszközvásárlásoknak sosem szabadott volna bekövetkezniük, és a kamatokat már sokkal hamarabb emelni kellett volna az eurózóna túl alacsony inflációja ellenére is.
Akik ezt a nézetet képviselik, valószínűleg azt is vallják, hogy az alacsony kamatok növelnék a pénzügyi stabilitás kockázatait, amelyek idővel egyre nagyobbak lennének. Ez igaz lehet. Mégis, ez a nézet figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az idő előtti kamatemelés is kiválthat pénzügyi instabilitást.
Természetesen a magasabb kamatok hívei azzal vágnának erre vissza, hogy az 1 százalékos vagy még alacsonyabb infláció valójában „megközelíti” a 2 százalékos szintet, ami azt jelenti, hogy
az árstabilitás el lett érve, és szigorítani lehet a monetáris politikát.
Más szóval: ők nem osztják azt a nézetet, hogy a 2 százalékhoz közeli értékű infláció valahol az 1,7 és 1,9 százalék közötti sávban lévő mutató lenne. Ez azonban ártalmas érvelés. Az az állapot, hogy az infláció azon szint alatt áll, amelyet az adósok joggal várnak, magasabb reálkamatokat eredményez, ami fizetésképtelenség kialakulását kockáztatja a hitelfelvevők körében, beleértve a háztartásokat, a vállalkozásokat és az államot is.
Az inflációs cél el nem érése azért is veszélyes, mert az inflációs várakozások és a kamatok idővel csökkenni fognak, ami még valószínűbbé teszi, hogy a következő válság idején az EKB eléri a zéró kamatszintet.
Ez egyben növeli annak a valószínűségét is, hogy ismét szükségessé válnak az eszközvásárlások.
A monetáris politika szigorítását támogatók azt is meg szokták jegyezni, hogy az alacsony kamatráták problémát okoznak a megtakarítóknak, a biztosítási cégeknek, a nyugdíjalapoknak, amelyek portfóliói gyakran kevés részvényelemet tartalmaznak.
Az EKB mandátumában azonban sehol sincs az leírva, hogy a monetáris politikát a megtakarítók vagy a pénzügyi szektor érdekeinek megfelelően kell alakítani.
Az EKB árstabilitási célját eredetileg azért alkották meg, hogy megvédjék az eurózónát az olasz típusú inflációtól. Végül azonban a célkitűzés a német ihletésű defláció elleni védelmet szolgálja. Csak azért, mert az EKB mandátuma előírja, hogy a pénzintézetnek időről időre a megfelelő politikát kell alkalmaznia, nem biztos, hogy a jövőben is ilyen szerencsések leszünk.
A globális pénzügyi válság azt követelte meg a fejlett gazdaságok jegybankjaitól, hogy olyan körülményekkel küzdjenek meg, amelyeket aligha tudtak volna elképzelni a mandátumaikat egykor megalkotók. Pontosan azért, mert a dolgok gyakran nem a várakozásoknak megfelelően alakulnak,
úgy kellene megalkotni a jegybankok célkitűzéseit, hogy azokat a jegybankárok rugalmasan tudják kezelni extrém helyzetekben, vagyis legyen lehetőségük a szabályoktól való eltérésre. Különben nem lesznek annyira hatékonyak, mint szeretnének.
Miután az EKB árstabilitásra vonatkozó mandátuma szerepel az Európai Unió működéséről szóló szerződésben, így azt nem lehet szerződésmódosítás nélkül megváltoztatni. A „2 százalék alatti, de ahhoz közeli értékű inflációra” vonatkozó kitétel azonban az EKB saját megfogalmazása, amit egy tollvonással meg lehetne változtatni. Az EKB így kétfajta változtatást fontolhatna meg.
Először is, meg kellene szabadulnia az „ahhoz közeli” kifejezés homályos értelmétől azzal, hogy egy konkrét célt jelöl ki, amivel egyértelművé tenné a közvélemény, illetve az EKB kormányzótanácsának tagjai számára, hogy valójában milyen monetáris célkitűzést követ. Az, hogy ez a konkrét cél 1,8 vagy 2 százalék-e, vagy ezen szintek körüli sávra vonatkozik, kevésbé fontos.
Másodsorban az EKB-nak világossá kell tennie, hogy a pénzügyi stabilitás és az üzleti környezet tényezői miként befolyásolják a döntéseit. Sokan érvelnek amellett, hogy az EKB politikai horizontjának meghosszabbításával, a „középtávon” kifejezés pontos meghatározásával a jegybankároknak mozgásterük lenne egyéb célkitűzések átmeneti követésére. Elvégre is,
minden pénzügyi válság és mély recesszió deflációs jellegű, ami szintén veszélyezteti az árstabilitást.
Azzal, hogy az EKB végre maga mögött hagyta a legutóbbi válságot, megfelelő az időpont, hogy reflektáljon arra: milyen tanulságot vont le vagy kellett volna levonnia belőle. Az EKB-nak nem szabad késlekednie a következő válságra történő felkészülésben.
Copyright: Project Syndicate, 2018
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.