Ha amúgy is emelendő a kamatszint…

A mostani forintgyengülés a nagy exportőröknek jókora bónuszt juttatott, míg a nyaralásra készülőknek meg az importőröknek fáj, ha valutánk néhány hét alatt a horgonyvalutával (euróval) szemben értékének hat százalékát, a dollárhoz képest tíz százalékát elveszti – aminek a következményeit hamar láthatjuk a benzinkutaknál.

A történteken azonban nem lepődhetünk meg, ilyen a lebegő árfolyam rendszere. A saját valuta megtartásának hívei rendre elmondják, hogy az árfolyamrögzítéshez és az euróövezetbe való belépéshez képest mennyire előnyös ez az árfolyamrezsim, például leértékeléssel javítható a nem eléggé versenyképes exportszektor helyzete. Azt ritkán teszik hozzá, hogy ebben a rezsimben a valutát nem leértékelik, mivel az leértékelődik; máskor felértékelődik, és időnként kellemetlenül nagy a kilengés mindkét irányban.

A monetáris hatóságok (a jegybank és a pénzügyminisztérium) persze alkalmazhatnak bizonyos eszközöket. Ezekben a napokban nyilván élénk belső viták zajlanak: kell-e valamit tenni, vagy jobb kivárni a zavarok elmúlását, arra hivatkozva, hogy az MNB-nek egyébként is csak inflációs célja van, árfolyamcélt nem követ. Ha pedig mégis intézkedésre készülnek a hatóságok, akkor ki kell találniuk, hogy pontosan milyen eszközt, mikor és milyen mértékben érdemes használni.

Az intézkedések időzítésének és mértékének taktikai kérdéseibe kívülről nem illik beleszólni. De a fejlemények mögött ott húzódik az igazi kérdés, amelyet a gazdaságpolitika alakítói nem hessegethetnek el: jó helyen vannak-e a monetáris kondíciók a valuta értékállósága felől nézve?

A mostani árfolyamgyengülés talán valóban csak csekély első körös áremelkedést gerjeszt. Mégsem vehető bizonyosra, hogy a devalválódás miatti újabb árszintemelkedést ugyanúgy figyelmen kívül hagyja a vásárló, a munkavállaló és a vállalati ártervező, mint a piaci turbulenciákon tudatosan keresztülnéző monetáris politikus.

Az MNB-ben a maguk megnyugtatására visszatérően megállapítják, hogy az inflációs várakozások alacsony szinten horgonyzottak, azaz a gazdaság szereplői megszokták és tartósnak gondolják a mögöttünk hagyott néhány év kvázi árstabilitását.

Ám mégsem acélhorgony tartja fogva a várakozásokat. Az emberek az idén már megérezték, amit most a hivatalos fogyasztói árindex is regisztrál: nőnek az árak.

És jóval nagyobb növekedést éreznek. Fel is merült a sajtóban, hogy meg lehet-e bízni a hivatalos árstatisztikában. Ezt az ember nem szívesen találgatja, ámbár tudható, hogy az árszint mérése a nagyvilágban sehol sem tartozik a statisztika legmegbízhatóbb területei közé. A nagyközönség és az üzleti szereplők által érzékelt infláció mértéke pedig pláne elszakadhat a tényadattól, már amennyiben egy hipotetikus vásárlói kosár árváltozásának hivatalos indexét ténynek tekintjük. Nyilván azért kezdtek cikkezgetni az inflációs mutatók megbízhatóságáról, mert ismét érezhetően kezdett nőni az árszint, amit egy sor érzékeny termék és szolgáltatás drágulása idézett elő.

Ha ez a mostani forintgyengülés tényleg csupán átmeneti, akkor csak mintegy három százalék lesz az idei pénzromlás. Csak? Egy korábbi korszak mércéjén mérve a három nem sok. Volt egy évtizede nálunk hat-nyolc százalékos árindex, nem említve a szerkezeti átalakulás esztendőinek két számjegyű inflációját. Igen ám, de akkor a betéti és hitelkamatok szintje is a mainál jóval feljebb volt, most pedig negatív reálkamatokat látunk.

Ilyen állapot is létezhet, és nem is csak átmenetileg. De azért háromszázalékos vagy afölötti infláció mellett a mai kamatszint minden héttel egyre furább lesz. A devizapiaci zavar elmúlhat, de az inflációs nyomás nem. Gazdaságunk negatív kibocsátási rése mára biztos bezárult, fölös tőke és pláne munkaerő-állomány nem maradt: minden többletkereslet felfelé tolja a termékek és termelési tényezők árát. A legtöbb potenciális világfejlemény reánk nézve inflációnövelő hatású. Ezért bármely szerény kamatemelés, már annak szóba hozatala is, a jövőbeli átmenetet könnyítené meg.