Kétszínű fejlesztési elképzelések

A párizsi klímamegállapodás 2015-ös aláírása óta túl sok politikus dőlt be az olaj- és gázipar retorikájának azzal kapcsolatban, hogy az iparág mennyiben tudja elősegíteni az üvegházhatású gázok emissziójának csökkentését. A „tiszta szénről”, „a tiszta energia finanszírozását szolgáló kőolajvezetékekről”, illetve a gázról mint áthidaló technológiáról szóló félrevezető állítások arra vettek rá kormányokat, hogy

új fosszilis üzemanyagú projektekre adják áldásukat, még úgy is, hogy a jelenlegi fosszilisüzemanyag-termelés is azzal fenyeget, hogy nem valósul meg a párizsi megállapodás célkitűzése, miszerint az iparosodás előtti szintekhez képest a hőmérséklet emelkedése jóval 2 Celsius-fok alatt marad.

A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) számításai szerint 2016-ban az olaj- és gázszektorban megvalósított beruházások 649 milliárd dollárt tettek ki, és a fosszilisüzemanyag-iparnak nyújtott szubvenciók értéke a G20-csoporton belül elérte a 72 milliárd dollárt.

Egyértelmű, hogy az iparág mindent megmozgat azért, hogy növelni tudja a termelést – és így profitját – még azelőtt, hogy a világ elmozdulna a dekarbonizált gazdaság irányába. Eddig ez sikerült neki, mivel a kormányokat sorozatos hamis állításokkal meg tudta győzni. Először is gondoljunk arra a nézetre, miszerint a földgáz egyfajta „áthidaló üzemanyag” lehet a klíma stabilizálása terén, még akkor is, ha hatása az éghajlat vonatkozásában gyakran a szénével azonos vagy még rosszabb.

Valójában az új gáztermelő projektek gyakran nem a szenet váltják ki, hanem szél- és napenergia-projekteket, amelyek sok régióban olcsóbbak, mint a szén és a gáz.

Vannak, akik arra számítanak, hogy az EU fogja megszabni a dekarbonizált jövő felé vezető utat. Ennek azonban, úgy tűnik, éppen az ellenkezője történik. 2014 óta az EU egymilliárd eurót allokált a földgázszektor számára.

Az Európai Bizottságnak a 2020–2027-es időszakra vonatkozó költségvetési javaslata csökkentené ugyan ennek mértékét, azonban lehetővé tenné a tagállamoknak, hogy az adófizetők pénzét fosszilis üzemanyagok gyártására fordítsák. Ezzel szemben kutatások szerint a klímavállalások eléréséhez az EU-nak 2035-re az összes fosszilis üzemanyagot ki kellene vezetnie. Egy másik iparági mítosz, hogy az olaj- és gáztermelésből származó bevételekre szükség van a tiszta gazdasággá történő átalakulás finanszírozásához. Ezen az inkoherens állításon alapul az a kanadai politika, amelynek értelmében az ottani hatóságok továbbra is támogatják új olajhomok-vezetékek kiépítését.

A fosszilisüzemanyag-ipar harmadik tévedése az úgynevezett tiszta szén, amely gyakran a szén-dioxid-leválasztáson és -tároláson (CCS) alapul. A kormányok és az energiaipar már régóta csodaszerként állítja be a CCS-t a klímaváltozás elleni harcban, amivel tökéletes kibúvót találnak a fosszilisüzemanyag-használat érdemi csökkentésének elhalasztásához.

A CCS-t eredetileg a fokozott olajkinyerési eljáráshoz (EOR) fejlesztették ki, amelynél túlnyomásos szén-dioxidot pumpálnak régebbi olajlelőhelyekbe, hogy ki tudják nyerni az amúgy elérhetetlen kőolajat, ami jelentősen növeli a termelést és ezzel együtt az üvegházhatású gázok emisszióját. Ezt a technológiát – amely mind anyagi, mind energiaszempontból költséges megoldás – már több mint negyven éve használják, főként az Egyesült Államokban.

A CCS csak az EOR esetében számít anyagilag rentábilisnak, ami azt jelenti, hogy a szén sosem lesz tiszta üzemanyag, még ha modern szűrőket lehet is használni a finompor-terhelés csökkentéséhez.

Az olaj- és gázipari vállalatok által gyakran hangoztatott utolsó állítás szerint bármilyen adott projektet „tisztábban” tudnak megvalósítani, mint bárki más. Az energiavállalatok versengenek egymással abban, hogy ki jelent be olyan új technológiákat és intézkedéseket, amelyek állítólag javítják a tevékenységük hatékonyságát, mintha ezzel jogot kapnának arra, hogy a termelésüket korlátlanul növelhessék.

Ez a logika az iparág többi hazugságával együtt gyakran ahhoz vezet, hogy különböző vállalatok még inkább finanszíroznak az emissziót elvileg csökkentő – de nem bizonyított – technológiákat és más olyan intézkedéseket, amelyek állandósítják a fosszilis üzemanyagoktól való függést.

A kormányoknak nem szabadna elősegíteniük, hogy a fosszilisüzemanyag-iparág vállalatai az egyre súlyosabb éghajlati krízisből profitáljanak. Az iparág propagandagépezete azzal fenyeget, hogy a status quo veszélyes csapdájába zár bennünket.

A nem kormányzati klímavédelmi szervezetek egyedül nem képesek megalapozni a dekarbonizált jövőt. Azoknak a kormányoknak, amelyek azt állítják, hogy elkötelezettek a párizsi megállapodás vállalásai mellett,