2018, a spekuláns éve

Egyre inkább úgy tűnik, 2018 a spekulánsok éve lesz. Hogy ez mit takar? Nem tudni pontosan, de szerencsére a politikusok e területen szívesen sietnek a segítségünkre – ők nagyon lelkes spekuláns-spotterek. A leggyakrabban politikusok szájából hallhatjuk ezt a szót, ami összefüggésben lehet azzal, hogy általában akkor kerül elő, amikor a piac lecsap egy hibá(juk)ra. Előkerül, ha fejlődő országok devizái gyengülnek (erősödésnél nem, pedig ugyanazok veszik, akik máskor adják), vagy kötvényeik esnek, de az élelmiszereknek már drágulniuk kell hozzá, az olaj pedig speciális eset, ott mindkét irányba vannak politikai csoportok, akiknek fáj a gyors árfolyamváltozás.

Az idei év ebből a szempontból eseménydús.

Az argentin és a venezuelai gazdaság vagy a török líra vesszőfutásáért természetesen a spekulánsok a felelősök – már ha Madurót vagy Erdogant kérdezzük. Ha minket, akkor inkább az elbaltázott gazdaságpolitika és az elzáródó dollárpénzcsap, amitől aztán persze hogy olcsóbbá válnak azok az eszközök, ahol a legnagyobb a baj. A bajban lévő országok köre folyamatosan terjedni fog, ezért gondolom, hogy idén sokat emlegetik majd a spekulánsokat a politikusok. Ahogy Warren Buffett mondta: apálykor derül ki, kin nincs fürdőnadrág.

Talán a legszembetűnőbb a mögöttes politikai tartalom, ha azt nézzük, ahogy Mao Ce-tung idejében, a második világháború után a szocializmus fényes útjára lépő Kínában használták a szót. A spekuláció akkor a lopással és a korrupcióval volt egyenértékű, és a gyakorlatban a magántulajdon és a magánvállalkozás formáira használták. Hiszen az erőforrásokat vont el a szocializmust építő államtól. Egy tipikus spekuláns volt az az ellenforradalmár, aki megette a búzát (jellemzően mag formájában…), ahelyett hogy beszolgáltatta volna – miközben az 1950-es évek végén meghirdetett Nagy Ugrás nyomán 30-50 millióan haltak éhen.

Azért nem csupán politikusok foglalkoznak spekulánsokkal, mert létező tőkepiaci szereplőkről van szó. Csak valójában nem az a jellemzőjük, hogy egy ország romlását előidézzék (azt más idézte elő, ők csak megpróbálnak profitálni belőle), hanem az, hogy rövid távra kötnek fogadásokat.

Ugyanakkora eséllyel fölfelé, mint lefelé, legyen szó bármelyik instrumentumról.

Ha egy kicsit szakmaibban akarjuk megfogalmazni, akkor – Keynes szavaival – ők inkább a piac pszichológiáját, az árfolyammozgást próbálják eltalálni, és abból profitálnának, míg a „befektetők” (hívjuk így a spekulánsok ellentétét) azt, hogy egy eszköz (vállalat) milyen hozamot hozhat hosszú távon, például osztalék, profit formájában. Előbbi inkább trading – kereskedés –, utóbbi birtokviszony.

A rövid távú traderek legnagyobb haszna, hogy likviditást biztosítanak a piacnak, egyebek közt lehetőséget adva termelő cégeknek, hogy az árfolyammozgások ellen fedezzék magukat. Milton Friedman szerint ők olyan szereplők, akik látványosan azon dolgoznak, hogy egy termék értéke és ára közötti különbség eltűnjön. Ha egy deviza túlértékelt, akkor azt eladják, a saját tőkéjüket feltéve arra, hogy az – emiatt hangsúlyozottan objektív! – várakozásaik helyesnek bizonyulnak-e. Mivel rövid távon a piac zéróösszegű játék, ezért az esetek nagyjából felében nem bizonyulnak helyesnek.

Aki itt érzelmi (például melyik politikust szeretem, melyiket nem) alapon próbál kereskedni, azt hamar eltiporja a piac.

Van egy nagy politikai hasznuk is – nem csoda, ha a politikusok nem szeretik a jelenséget, legfeljebb ellenzékben. Törökországban, ahol már csak kormánymédia és erdogani teljhatalom létezik, a piac maradt az egyetlen visszajelzés, sőt esetleg kontroll afölött, hogy amit az állam csinál, az egy objektív mércével az ország gazdaságának jó vagy rossz.