A valutaháborúk kezelése

Donald Trump protekcionista politikájának egyik fő hajtóereje az amerikai elnök azon nézete, amely szerint Kína mesterségesen alacsonyan tartja valutájának árfolyamát annak érdekében, hogy termékeivel el tudja árasztani az Egyesült Államokat. Trump az elnökválasztási kampánya során gyakran felhozta ezt a témát. Most azonban már súlyos következményei lehetnek a világgazdaság számára annak, hogy Trump konkrét intézkedéseket hozott Amerika Kínával szembeni külkereskedelmi hiányának csökkentése érdekében.

Trump hibát követ el. A kínai valutával kapcsolatos nézeteinek mégsem kellene meglepetést okozniuk, mivel az árfolyam-politika a gazdaságpolitika egyik legkomplexebb területe.

Ezt nagyon megtanultam, amikor 2009 és 2012 között az indiai kormány tanácsadójaként dolgoztam. Miután a Standard & Poor’s 2011. augusztus 5-én leminősítette az amerikai hosszú távú adósbesorolást AAA szintről AA+ szintre, meglepődve láttam, hogy a dollár elkezdett erősödni. Időbe telt, mire rájöttem, valójában mi is történik.

A befektetők amiatt aggódtak, hogy a leminősítés globális felfordulást okozhat, és ezért elkezdték kivonni pénzüket a feltörekvő piacokról. Korábban a befektetők a pénzük egy részét erős európai gazdaságokban parkoltatták volna, mivel azonban ezen országok legtöbbje átadta a monetáris politikát az Európai Központi Banknak (EKB), így már nem tudtak saját pénzt nyomtatni, vagyis megnőtt a csőd kockázata.

Ezzel szemben az USA-nak megvolt a saját valutája és központi bankja, ami lehetővé tette, hogy jótálljon az adósságaiért szinte bármilyen körülmények között. Továbbá a befektetőket az a tény is megnyugtatta, hogy a világ második legnagyobb gazdaságának, Kínának komoly érdeke fűződött a viszonylag erős, stabil dollárhoz, köszönhetően annak, hogy tetemes összegű devizatartalékának nagy része dollárban volt. Így előállt az a paradox helyzet, hogy bár a probléma forrása az Egyesült Államok volt, a pénzáramlás mégis az USA-n keresztül történt, erősítve a dollárt.

Azóta erősen érdeklődöm az árfolyamok kezelése iránt. 2013 májusában, amikor a Világbank vezető közgazdásza voltam, kollégámmal, Aristomene Varoudakisszal együtt megjelentettünk egy tanulmányt, amelyben számos ország árfolyam-politikáját vizsgáltuk meg. Arra jutottunk, hogy szinte az összes ország alkalomszerűen vásárol és ad el devizapiacokon annak érdekében, hogy növelje saját valutájának értékét. A legtöbb esetben ez nem közvetlen módon történik, hanem jegybanki felhatalmazás alapján eljáró kereskedelmi bankok révén.

Kína évtizedeken át érdekes árfolyam-politikát folytatott. Az 1980-as és az 1990-es években kétségkívül mesterségesen alacsonyan tartotta valutájának árfolyamát, hogy ezzel több terméket tudjon eladni a külpiacokon. Az 1990-es évek közepétől 2005-ig a jüan lényegében a dollárhoz volt kötve nominális értékben, és a dollár számottevő reálfelértékelődésen esett át. A logika egyszerű volt: a vásárlásával Kína a dollár relatív értékének emelkedését okozhatta, ami azt jelentette, hogy a jüan értéke esésnek indult. Ebből adódóan a kínai központi bank hatalmas dollártartalékot halmozott fel ebben az időszakban.

Történetesen Svájc hasonló – bár rövid életű – stratégiát folytatott a 2008-as globális pénzügyi válság, és különösen 2011 szeptembere után. Ebben az időszakban a svájci jegybanknak sikerült alacsonyan tartania a svájci frank értékét, miközben hatalmas devizatartalékot halmozott fel.

Ez egy jó stratégia? Kína esetében természetesen lehetővé tette a hazai cégeknek, hogy többet exportáljanak, de csak azért, mert költség alatti árakon értékesítették termékeiket, ami veszteségek kialakulását hozta. Ez a megközelítés akkor észszerű, ha az adott cég szokásformáló termékeket értékesít, mivel később emelheti az árakat, és eltüntetheti a korábbi veszteségeket, amint a fogyasztók függővé válnak az adott terméktől. Így például ha egy újságot indítottak el a printkorszakban, akkor bölcs lépés volt alulárazni addig, amíg ki nem alakult egy nagyobb olvasói bázis.

Bizonyos termékekhez hasonlóan egy adott országból történő vásárlás is szokásformáló lehet. Amint egy adott cég kiképezte magát egy külkereskedelmi partnerország szabályozási környezetéből, illetve kulturális és politikai életéből, abban érdekelt, hogy ezzel az országgal folyamatos üzleti kapcsolata legyen.

Most, hogy az USA és sok más ország már rászokott a kínai importra, a kínai politikusoknak nincs szükségük arra, hogy továbbra is alulértékelt legyen a jüan. Valójában Kína már 2014 közepe óta leépíti a devizatartalékát. Bár a jüan árfolyama egykor mesterségesen alacsony volt, most sok olyan közgazdász van, aki úgy véli, a jüan már felülértékelt. Elvégre is ezt lehetne várni egy addiktív termék értékesítőjétől.

Ebben az értelemben Trump vámháborúja túlságosan megkésettnek tekinthető, és teljesen szembemegy az amerikai érdekekkel. De tételezzük fel, hogy Trumpnak igaza van, vagyis hogy Kína még mindig veszteséggel értékesíti termékeit az amerikai fogyasztóknak. Ebben az esetben egyszerű a tanácsom Trump számára. Egy köszönőlevelet kellene küldenie Hszi Csin-ping kínai államfőnek.