Át tudja írni Törökország a válságkezelés szabályait?

Véletlenül vagy megtervezetten, de Törökország arra törekszik, hogy átírja a feltörekvő piaci válságok kezelésének játékszabályait. Ahelyett, hogy a kamatemeléshez vagy a külső finanszírozáshoz nyúlna a kiigazítások támogatása végett, az ankarai kormányzat a kevésbé közvetlen és részlegesebb eszközök egyvelegét alkalmazza. Ezt pedig egy olyan időszakban teszi, amikor Törökország és az Egyesült Államok között egy szemet szemért jellegű vámháború eszkalálódása zajlik, illetve amikor a világgazdaság helyzete is eléggé képlékeny.

Az, hogy miként alakulnak majd e fejlemények, nemcsak Ankarának fontos, hanem azon más feltörekvő piaci országok számára is, amelyeknek már meg kellett küzdeniük a Törökországból kiindult pénzügyi fertőzés hullámával.

A török válság kezdeti szakasza a korábbi feltörekvő piaci devizaválságok forgatókönyvét követte. A hazai és külső események egyvelege – vagyis a túlfeszített hitelvezérelt növekedési stratégia, a jegybank autonómiájával és hatékonyságával kapcsolatos aggodalmak, illetve a kevésbé kedvező globális likviditási környezet – destabilizálta a devizapiacot. Az USA-val való politikai csetepaté felgyorsította a befektetők török lírától való menekülését. Mindez pedig egy bizonytalanabb és gyengülő világgazdasági környezetben történt.

A feltörekvő piaci válságok megszokott forgatókönyvét követve a török devizaválság más feltörekvő piaci gazdaságokba is átgyűrűzött.

Ahogy az szokott, a dominóhatás első hulláma technikai jellegű volt, s főként a török devizából és a kötvénypiacokról való tőkekiáramlás hajtotta. Minél tovább tart ez a dominóhatás, annál jobban lehet amiatt aggódni, hogy a pénzügyi és gazdasági következmények súlyosabbak lesznek.

A mostani feltörekvő piaci válságot az tette az eddig megszokottaktól eltérővé, ami ezután következett. Ahelyett, hogy a kamatemeléshez nyúlt volna, illetve valamilyen formában a Nemzetközi Valutaalap (IMF) támogatását kérte volna, Törökország nyíltan elutasította mindkét megoldást. A líra árfolyamának felgyorsult zuhanásával szembesülve Ankara számos intézkedést hozott, hogy ösztönözze (hacsak részben is) azokat a hagyományos megoldásokat, amelyeket a feltörekvő piaci gazdaságok a múltban alkalmaztak.

Eszerint likviditást biztosított a hazai bankoknak a szabályozások enyhítése mellett. Megnehezítette a külföldiek számára a lírában való likviditást, nyomás alá helyezve a spekulánsokat, akik shortolták a török lírát. Ami pedig a külső környezetet illeti, a török kormány legalább 15 milliárd dollár értékű katari tőkét szerzett közvetlen befektetésekbe. Mindezek közepette Ankarának arra is volt ideje, hogy

válaszintézkedéseket hozzon arra az amerikai lépésre, amely megkétszerezte a török fémtermékek importját sújtó vámterheket.

A kérdés az, vajon e válaszintézkedések elegendők lesznek-e, hogy megállítsák a kedvezőtlen folyamatokat, hogy a török gazdaság és pénzügyi rendszer időt nyerjen a stabilizálódáshoz. Ez különösen fontos, mivel egy állandósuló devizapiaci zűrzavar recesszióba taszítaná a gazdaságot, emelné az inflációt, megterhelné a bankrendszert, s növelné a vállalati csődök számát.

Így jutunk el a török kormányzatnak feltehető legkeményebb kérdéshez: tud-e fellendülést elérni anélkül, hogy ne szegné meg a kamatemelés és az IMF igénybevételének elutasítására vonatkozó ígéretét? Ez lehetséges, de nem valószínű.

Miközben az említett kiigazító intézkedések rövid távon kedveznek a lírának, nem átfogók és nem elégségesek ahhoz, hogy a török államot az inkluzív gazdasági növekedés és a tartós pénzügyi stabilitás útjára visszahelyezzék.

A katari források – feltéve, hogy az invesztíciók teljes mértékben és időben megvalósulnak – kicsinek tűnnek Törökország bruttó külső finanszírozási igényeihez képest. Ráadásul távolról sem világos, hogy ez a pénz miként fog beépülni a gazdaságba.

Emellett még szót kell ejtenünk a Washingtonnal vívott kereskedelmi csatározásról is. Csak idő kérdése, hogy Törökország mikor jut ugyanarra a következtetésre, amelyre más államok jutottak a protekcionistábbá váló amerikai megközelítéssel való konfrontálódás kapcsán. A szemet szemért jellegű kereskedelmi összetűzésnek ugyanis az USA lesz a győztese gazdaságának mérete, rendszerszintű befolyása, illetve amiatt, hogy feltételezhető: az Egyesült Államok továbbra is kész a kereskedelmi háború bizonyos szintű kárai kockázatát vállalni. Emiatt a legjobb megoldás az, amiről az Európai Unió döntött júliusban:

Brüsszel az összetűzések felszámolására törekszik, miközben a viták alapját képező, hosszú távú problémák megoldásán dolgozik.

Törökország a feltörekvő piaci válságkezelés játékszabályainak átírása helyett végül arra juthat, hogy megerősíti őket. Remélhetőleg a pénzügyi stabilitás és a növekedés helyreállításához vezet majd, ahogy Ankara megváltoztatja álláspontját a jegybanki függetlenséggel, a kamatpolitikával és talán még az IMF-fel kapcsolatban is. Ennek alternatívája – vagyis a mostani irány megtartása azon kockázatok tudomásulvételével, hogy a technikai jellegű problémák egy jóval súlyosabb károkkal járó, hosszú távú gazdasági és pénzügyi destabilizációvá alakulhatnak át – a többi feltörekvő országnak is nehézségeket okozna.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org