Fiskális szabadság az eurózónában?

Az olasz kormány jóváhagyta azt a költségvetési tervezetet, amely a sokba kerülő választási ígéreteket az Európai Unió költségvetési szabályainak megsértésével finanszírozná legalább a következő három évben. Ezzel az elitellenes Öt Csillag Mozgalomból (M5S) és a szélsőjobboldali Ligából álló populista koalíció megerősíti azokat a félelmeket, hogy a populisták instabilitást okoznak majd Európában.

A költségvetés a két miniszterelnök-helyettes – az Öt Csillag Mozgalom részéről Luigi Di Maio, míg a Liga részéről Matteo Salvini – győzelmét jelenti a független, technokrata pénzügyminiszter, Giovanni Tria felett, aki korábban egy konzervatívabb költségvetési javaslatot terjesztett be.

Ezzel minden illúzió szertefoszlott azzal kapcsolatban, hogy a mérsékelt kormánytagok kordában tudják tartani a populista koalíciót. A „változás kormánya”, amely kevesebb mint négy hónapja van hatalmon, egyértelműen kész és képes arra, hogy kihívást intézzen az EU-nak.

Nem meglepő módon a piacok kedvezőtlenül reagáltak a költségvetési tervezetre, de valószínűtlen, hogy az elfogadását teljes körű spekulatív támadás követné az államkötvénypiacon. Elvégre is, az adósság fenntarthatósága szempontjából a gazdasági növekedés játszik kulcsszerepet. Az adócsökkentések és a megnövelt állami kiadások miatt kialakuló nagy költségvetési hiány aligha segítene sokat ezen a téren. Nem ez a helyzet azonban akkor, ha a fiskális konszolidációs törekvések egy erőteljes gazdasági fellendülést indítanak be.

Ennek tudatában, úgy tűnik, a befektetők kivárnak, legalábbis középtávon. Mindeközben érdemes áttekinteni, hogy az új olasz költségvetés milyen hatással lehet az EU és különösen az eurózóna jövőjére.

Nem Olaszország az első állam, amely fittyet hány az EU költségvetési szabályaira. Emmanuel Macron francia államfő nemrégiben mutatta be a jövő évi francia költségvetés tervezetét, amely az uniós plafonszintet, a GDP 3 százalékát meghaladó hiányt is tartalmazhat.

Más EU-tagállamok, beleértve Németországot is, hasonlóan cselekedtek a múltban. Nincs okunk azt gondolni, hogy más tagországok nem teszik ugyanezt a jövőben.

Az EU fiskális keretrendszerét, amelynek értelmében a nemzeti költségvetéseknek meg kell felelniük a közös szabályoknak, egyértelműen megszegték. Miután ez a keretrendszer a maastrichti szerződés egyik pillére (a másik pillér a közös monetáris politika), ennek következménye az euró megszűnése lehet. Az egyetlen módja, hogy ezt elkerüljék, ha alternatív keretrendszert építenek ki. Milyen formát ölthet ez?

Az egyik opció a fiskális szabályok mellőzése és az, hogy szabad utat engednek a fiskális fegyelem piacok által történő érvényre juttatásának. Ezáltal valószínűleg igen instabillá válna a helyzet. Épp emiatt az utóbbi időszakban megfogalmazott javaslatok – mint például a francia–német mesebergi nyilatkozat az eurózóna reformjáról – kompromisszumos megoldásokon alapulnak:

a kockázatmegosztás bizonyos szintjét ötvözik a kockázatcsökkentő és a nagyobb fokú piaci fegyelmet kiváltó intézkedésekkel, például az adósságok átstrukturálásával.

Az ilyen reformok megvalósításának lehetősége azonban egyre irreálisabb, mert a működésükhöz a tagállamoknak bízniuk kell abban, hogy mindenki betartja a közös szabályokat. A költségvetési szabályok legutóbbi megsértése után ez egyszerűen nem elképzelhető. Továbbá a kockázatmegosztás iránti hajlandóság eltűnőben van Észak-Európában, ahol a reformpárti politikai erők egyre inkább visszaszorulnak. Jobb megoldás lenne, ha arra összpontosítanának, hogy a törékeny tagállamok által meghozott fiskális döntések hatásait korlátozzák, ahelyett, hogy ezeket a döntéseket korlátoznák.

Az EU például megtehetné, hogy nem az adósságra vonatkozóan határoz meg küszöbértéket, hanem az adósság külföldiek kezén lévő arányára. Ezzel minden tagállam dönthetne úgy, hogy növeli eladósodottságának szintjét, ha eközben a hitelezők a saját országából kerülnek ki.

Ezen megközelítés szerint az adósságok leépítését célzó kiadások – vagyis a hitelből finanszírozott, a növekedés előteremtését szolgáló, az adósság fenntarthatóságát célzó kiadások – a pénzügyi represszió bizonyos formájának árán valósulnának meg. Ennek életképessége attól függne, hogy az állampolgárok mennyire hajlandók saját kormányukat finanszírozni a megtakarításaik államkötvényekbe való befektetésével, ahelyett, hogy jobban diverzifikált és nyereségesebb befektetési portfóliót alakítanak ki. Egy ilyen modell már létezik Japánban. Olaszország nem áll messze ettől a helyzettől, ahol a hazai kézen lévő államadósság nagy arányt tesz ki, és jelentős a nettó magánvagyon mértéke.

Ennek a megközelítésnek az a nagy előnye, hogy arra kényszerítené a politikusokat, hogy vállaljanak teljes felelősséget az intézkedéseikért, mint hogy csupán az EU-ra mutogatnának, amikor valami probléma van otthon – ez utóbbi hozzáállás sok országban a populizmus térnyerését segített elő. Ha úgy döntenek, hogy lemondanak az európai pénzügyi integráció előnyeiről, akkor ezt a döntést el kell majd magyarázniuk a választóiknak, akik aztán kifejezhetnék ezzel kapcsolatos jóváhagyásukat vagy elutasításukat a szavazóurnáknál és a befektetési döntéseikben.

Természetesen ez a megközelítés korlátozná a pénzügyi integrációt, mivel a bankoknak a saját országaik állampapírjait kellene megvásárolniuk, erősítve a pénzügyi és a szuverén kockázat közötti kapcsolatot és kiszorítva a magánszektor hitelezését. Emiatt egy ilyen rendszer kialakításának csak akkor lenne értelme, ha az adósság kinövése miatt csak ritkán és átmenetileg költekeznének.

A nagy kérdés az, vajon az euró túlélne-e egy ilyen szabályrendszert. A közös valuta célja a monetáris stabilitás biztosítása a pénzügyileg integrált piacokon, ami állítólag jó a növekedésnek.

Csökkentett szintű pénzügyi integráció mellett azonban az

euró fenntartásához szükséges gazdasági motiváció alábbhagyna. Az euró megvédéséhez ezért szükség lenne annak biztosítására, hogy a hazai és a külföldi befektetők között diszkrimináló új szabályok által felkínált fiskális szabadságot csak extrém helyzetekben lehessen alkalmazni.

Mondhatnánk, hogy a kétségbeesés jele az, hogy új szabályokat alkotunk arra, mikor és hogyan lehet a régi szabályokat megszegni. Egy olyan időszakban azonban, amikor az országok amúgy is semmibe veszik a fiskális szabályokat, a rendkívüli körülményeket meghatározó és biztosító keretrendszer segíthet az euró rendezetlen összeomlásának vagy egy bénult politikai helyzet bekövetkeztének elkerülésében.

www.project-syndicate.org