Na ugye!

Nem került a lapok címoldalára, a tévé- és rádióhírek élére sem ez a hír. Pedig roppantul izgalmas a történet. Mi történt? Belgiumban sorra állítanak le atomreaktorokat. Van, amelyiket csak karbantartásra. Persze, ahhoz is idő kell, amíg újra üzembe lép. Ám nem is egy reaktort véglegesen bezárnak. Ezt olvastam:

Az észak-belgiumi, négy reaktorral rendelkező Doel mellett található erőműben csak a 3-as blokk fog üzemelni, ez nem lesz képes elegendő áramot termelni az ország ellátásához, ezért Belgium a szomszédos országokhoz fordul segítségért. Németországgal hamarosan aláírja az elektromos áram importjáról szóló megállapodást Belgium, ezt várhatóan újabbak követhetik Hollandiával és Franciaországgal.

Nem éppen szívderítő szöveg. Mert ugye, ha „hamarosan aláírják” az importmegállapodást, az bizony több napot, nemritkán akár hetet vagy hónapot is jelenthet, hiszen ennyi kell, amíg egy államok közötti szerződés létrejön.

És addig? Mizéria, vagyis hiánygazdálkodás is bekövetkezhet. Akár régiókra oszthatják az országot, térségeket, városokat határozva meg, amelyekben felváltva van áramszolgáltatás. Tapasztalatból tudom, hogy mit jelent ez, mert sok-sok évtizeddel ezelőtt átéltem.

A háború után, amikor országunk lényegében romokban hevert, kényszerűségből kellett bevezetni, amíg sorra be nem tudták indítani a romos erőműveket. Persze már elmosódott az emlék, talán hatóránként volt villany, illetve nem volt. No de akkor 1945–46-ban mire kellett a villany? Semmi másra, mint világításra 25 wattos égőkkel. Akkor a 40 wattos is erősnek számított. Elenyészően kevés háztartásban volt villanytűzhely a konyhában meg vízmelegítő a fürdőszobában. Roppantul kicsi, nem összehasonlítható volt tehát a mai igényekhez mérten a fogyasztás.

Hanem manapság egy olyan fejlett országban, mint Belgium vagy Magyarország, igencsak kényes a helyzet! Háztartási eszközök tucatjai, kilowattokat fogyasztó készülékek garmadája áll a szolgálatunkban! Megáll az élet villany nélkül. Jó, mondjuk hatórás ciklusokat kibírnak a fagyasztók, a hűtőgépek is, lehet átmenetileg egy-két óráig világítani gyertyával is, talán az elektromos eszközök is kibírják töltés nélkül. De mindenképpen felborul az élet.

Mármost a Belgiummal szomszédos országok segítsége miből származik? A franciáktól jövő áram nagyobbrészt atomreaktorokból érkezik, a hollandoké inkább gázból, esetleg olajból. És a németektől? Szélenergiából néha sok, néha semmi, kevés atom, viszont szénből rengeteg. Bizony! A klímát veszélyeztető, a légkört szén-dioxiddal, még rosszabbként szén-monoxiddal meg mikrorészecskékkel, nitrogénvegyületekkel terhelő szénerőművekből. Persze, ma már a szénerőművek is „tisztábbak”, ha lehet ezt mondani, mert húzós költségekkel járó szűrők, leválasztók védenek a káros kibocsátások ellen.

Mindez igaz. Csakhogy a folyamatokat rendszerben kell vizsgálni. A szenet ki kell bányászni, megtisztítani, vagonokba rakni. Ez mind porterhelésekkel, -kibocsátásokkal jár. A hatásfokban figyelembe kell venni a kiegészítő költségeket és az energiafogyasztást, mert bizony a nagy széntömegek szállítása erősen energiafaló. Majd az elégetés után ott maradnak a salakhegyek, amelyek nemcsak helyet foglalnak és rútak, hanem sok esetben még sugároznak is, mert a lignitben és a kőszénben mindig van sugárzó anyag. Igaz, a környezetért aggódó, ezért az atomenergiáról lemondó németek már a szénerőművektől is szabadulnának, akár már 2030-ig, de inkább 2050-ig bezárnák a szénerőműveiket. Addigra

meg kell oldani, hogy a szél- és napenergiából származó termelés egyenletesen és a kívánt mennyiségben álljon rendelkezésre.

Tehát meg kell oldani az új távvezetékezést, az új hálózatirányítást és főleg a nagy tömegű energiatárolást. Ám még csak 2018-ban vagyunk, tehát a Belgiumnak kölcsönbe adott villamos energia nagy része vagy a zöldek által üldözött atomreaktorokból, vagy a légkört terhelő szénerőművekből árad.

Természetesen 2050-ig még három évtized áll előttünk. Addig sok minden történhet. Akár beérhetnek a negyedik generációs atomreaktorok is, amelyekben energiatermelésre foghatók a nagy gondot okozó kiégett sugárzó fűtőelemek. Tehát akár folytatódhat a nukleáris energia termelésének reneszánsza. Addig a ma még üzemelő vagy most üzembe lépő atomreaktorok életük nagy részét még maguk előtt tudhatják. Ha pedig a belőlük hátramaradó, nagy aktivitású sugárzó anyagok sorsa rendeződik (részben a negyedik generációs reaktorokban való felhasználással, részben az anyagok átalakításával hamarabb lecsengő, kisebb aktivitású, sőt stabil anyagokká), át is értékelődhet a nyugati köz- (vagy még inkább a politikai) felfogás az atomenergiáról. Mi több, talán végre eljutnak a ma óriási kutatási pénzeket elnyelő fúziós reaktorok is az alkalmazhatóságig. De még csak századunk tízes éveinek végén járunk, a belga példa nyomán igencsak aktuálissá vált a „na ugye, mégiscsak mennyire fontosak az atomreaktorok mindennapi életünkben?” kérdés. Mert megbízható villamosenergia-szolgáltatás nélkül megbillen civilizációnkban az élet. Nagyon lényeges újra és újra átgondolni az energiatermelő mix összetételét. Gondolkodva, számításokat, méréseket, elemzéseket végezve, és nem érzelmekre hagyatkozva. És nemcsak Belgiumban, nálunk is.