Olaszország régi-új populizmusa

Az elitellenes Öt Csillag Mozgalomból és a szélsőjobboldali Ligából álló olasz koalíciós kormány nemrégiben a lapok címlapjára került az EU előírásaival szembemenő költségvetési tervezete miatt. Alighanem nem ez az első olyan olasz kormány, amely túlzott ígéreteket fogalmaz meg, és közpénzt tékozol el azok fedezésére.

Valójában mindent egybevéve Olaszország új populizmusa egyáltalán nem újszerű dolog.

A kormány költségvetési tervezete a GDP 2,4 százalékára emelné a jövő évi hiány szintjét. Ez nem sértené ugyan az EU legfeljebb 3 százalékos deficitet megengedő előírását, ám a tervezett hiány mértéke jóval több annál az 1,6 százalékos szintnél, amelyről az ország pénzügyminisztere még a nyár folyamán informálisan megállapodott az EU-val.

Olaszország esetében, amelyet súlyos strukturális problémák és krónikusan alacsony növekedés jellemez, a jövő évi költségvetési hiány megemelése enyhén szólva is meggondolatlan lépésnek számít. Az ország amúgy is törékeny fiskális helyzetének súlyosbításával a magasabb deficit korlátozni fogja a jövőbeli sokkokkal szembeni alkalmazkodás lehetőségét.

Az olasz államadósság mértéke már meghaladja a GDP 130 százalékát, ami a második legmagasabb értéknek számít a görög mutató után.

Az államadósság fenntartható pályára állításához az olasz jegybank szerint az országnak a GDP 3,5-4 százalékára kellene növelnie az elsődleges – vagyis kamatfizetések nélküli – államháztartási többletet. Ehelyett az elsődleges többlet várhatóan jövőre a GDP 1,3 százalékára csökken az idénre előre jelzett 1,9 százalékos szintről, ami megnehezíti, vagy akár lehetetlenné teszi, a tervezett adósságcsökkentés elérését.

A hosszú távú gazdasági és szociális megfontolások szinte elkerülhetetlenül összeütköznek a rövid távú politikai célokkal, különösen a populisták esetében. A kiadások növelése az egyetlen módja annak, hogy az olasz kormánykoalíció pártjai be tudják tartani nagyívű kampányígéreteiket.

Az Öt Csillag Mozgalom a szegényeknek állampolgári jogon járó alapjövedelmet, míg a Liga adócsökkentést ígért, illetve mindkét párt vissza akarja fordítani a 2011-es nyugdíjreformot, amely többek között megemelte a nyugdíjkorhatárt.

A Liga számára különösen fontos a választási ígéretek megvalósítása, mivel a jövő évi európai parlamenti választások előtt be akarja betonozni vezető szerepét a korábbi jobbközép pártokkal – különösen Silvio Belusconi Forza Italiájával –, illetve az Öt Csillag Mozgalommal szemben.

Természetesen az olasz kormánykoalíció – legalábbis részben – valódi és súlyos problémákra reagál. A globális pénzügyi válság, illetve az azt követő eurózóna-krízis sok háztartás életszínvonalát jelentősen csökkentette, és jelenleg mintegy ötmillió ember abszolút szegénységben él. Az egy főre jutó elkölthető reáljövedelem 2009 és 2012 között meredeken csökkent, és jelenleg jóval a válság előtti szintek alatt áll, amely szint már eleve alacsonyabb volt az euró bevezetése előttinél. Továbbá az idősebb háztartások reáljövedelme jóval magasabb a korábbi szintekhez képest, így az összesített adatok nem mutatják ki, hogy mennyire rossz helyzetben vannak a fiatalokból és a középkorúakból álló háztartások.

Az azonban, hogy egyszerűen 10 milliárd eurót költenek el erre a kérdésre, nem fogja megoldani a problémákat. Az Öt Csillag Mozgalom által ígért alapjövedelem nem lesz elegendő ahhoz, hogy az embereket kiemelje a szegénységből, és valójában csak ront a helyzetükön azzal, hogy elvonja a figyelmet a fragmentált és célterületeit rosszul megválasztó jóléti rendszertől, nem beszélve a szélesebb körű strukturális reformok szükségességéről.

Az olasz gazdaság jelenleg elmarad a többi nagy európai gazdaságtól a kibocsátás, a foglalkoztatás és a jövedelem növekedése terén.

Továbbá a bérek emelkedése még a rendkívül alacsony termelékenységi növekedés mértékével sem tud lépést tartani. A tűzoltás jellegű megoldások helyett a koalíciónak az ország versenyképességének erősítésén kellene dolgoznia, amit a reálexport gyenge szintű fellendülése és az alacsony – a GDP 9 százalékát sem elérő, az euróövezet átlagától jelentősen elmaradó – beruházási ráta ás alá a válság óta.

Még valószínűleg a Liga saját szavazói sem támogatják az alapjövedelem ötletét, mivel felfogásuk szerint az az államtól való függőség kultúráját erősítené, amit közülük sokan elleneznek. A koalíción belüli repedések kezdenek a felszínre jönni.

Eddig a Liga és az Öt Csillag Mozgalom egységes maradt abban az eltökéltségében, hogy megvédik az ország szuverenitását a szerintük azt aláásni akaró uniós törekvésektől.

Miután az olasz kormány heteken át vitázott az EU vezetőivel a migráció kérdésében, most a maastrichti szerződés ellen intéztek kihívást. Mindezt annak jegyében, hogy fenntartsák támogatottságukat a választópolgárok körében.

Ezekben a kérdésekben is a rövid távú politikai érdekek állnak szemben a hosszú távú gazdasági szempontokkal. Egy olyan világban, ahol a tőke egy pillanat alatt áramlik ki és be az egyes országok között, a szuverenitás merev értelmezése nemcsak nem megfelelő, hanem veszélyes is, nem utolsósorban azért, mert félelmet gerjeszt a nemzetközi befektetők körében. Ahogy azt Argentína példája is drámaian megmutatta, a nemzetközi befektetők populista kormányzatokkal szembeni bizalmatlansága zűrzavarokat okozhat:

amint a befektetők kivonják forrásaikat, az államadósság-válság egy önmagát beteljesítő jóslattá válik.

Olaszország még nem tart itt, ám május vége óta a tízéves olasz államkötvények hozama mintegy 210 bázisponttal emelkedett, így a német állampapírral szembeni különbség 270 bázispont fölé nőtt. Továbbá azt is le kell szögezni, hogy egy válság minden összetevője megtalálható most Olaszországban: gyengék a növekedési kilátások, az ország költségvetési pozíciója rossz és egyre romlik, a bankszektor sérülékeny, illetve jelentős az államkötvény-kitettsége, valamint nincsenek hiteles tervek a szükséges strukturális reformokra vonatkozóan.

Ha az olasz kormányon belül azok kerekednek felül, akik támogatják az eurózónából való kilépést, akkor a helyzet még robbanékonyabbá fog válni a gazdaság széles körű destabilizálódása, illetve a bizalom erőteljes csökkenése miatt. Elvégre is az EU-tagság, illetve az eurózóna-tagság jelentette azt a fő tényezőt, amely Olaszországot a felelőtlen, rövid távú politikától az erőteljesebb költségvetési fegyelem irányába vitte el.

Ha visszatekintünk a történelemben, azt látjuk, hogy az olasz emberek jobban bíztak az EU-ban, mint a saját kormányaik.

Ez azonban megváltozhat, fokozódhat annak kockázata, hogy erőteljesebb nyomás alakul ki az eurózónából való kilépés mellett. Még ha Olaszország marad is az euróövezetben, a kormánykoalíció valószínűleg úgy fog cselekedni, mint az elődei. Az egyetlen újdonság csak az általa okozott károk nagysága lehet.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org