Itália, avagy az igazságok harca

A történet szövevényes, nem látni, hány felvonásos a mű. Az új olasz kormány, amely két, egymással vitázó pártból áll, az előző kormány költségvetési pályájától eltérő büdzsétervezettel állt elő. Az Európai Bizottság azonban visszadobta a 2019-re tervezett hiánymértéket, a beírt növekedési ütemet túlbecsültnek minősítette. Az EU szabályrendszere szerint a stabilitási egyezmény megsértése esetén pénzbírság és az uniós alapokból való részesülés felfüggesztése is bekövetkezhet. Az olasz kormány azonban egyelőre nem visszakozik, és a választói akaratra, a nemzeti szuverenitás elsőbbségére hivatkozik.

A népszuverenitási érv erős. Hangoztatói ilyen konfliktusoknál szokták elővenni a „senki által nem választott brüsszeli bürokraták” szófordulatot. Ami persze fals szöveg, hiszen a bizottság a demokratikusan megválasztott tagállami vezetőkből álló Európai Tanács és az európai választások eredményeként létrejött Európai Parlament döntéseinek betartatásáért felel.

Sőt a tanács és a parlament 2010 után még szigorított is a szabályokon, tanulva a pénzügyi válság alatti és utáni veszedelmes fejleményekből. Legitim szervezet álláspontja ütközik tehát legitim szervezetével.

A két kormánypárt által összerakott költségvetési tervben szereplő 2,4 százalékos deficit amúgy a GDP 3 százaléka alatt marad így is. Kétségtelen azonban, hogy a hatalmas államadósság-hányadhoz valóban túl nagy a 2019-es adósságterv, még akkor is, ha a kamatok a tavalyi szinten maradnának; ám a kamatszint globálisan növekszik.

És különösen megdrágul a lejáró olasz állampapírok megújításának kamatköltsége, ha a pénzvilág kételkedni kezd az olasz állam fizetési ígéretének megbízhatóságában. A szuverén nemzeti döntést tehát nemcsak a brüsszeli bürokrácia, hanem az arctalan tőkepiac is korlátozhatja. Mielőtt ezen felháborodnánk, jegyezzük meg, hogy a kormány most azért állít be a korábban ígértnél nagyobb hiányt, mert a választáson az egyik párt nagyvonalú munkanélküli-ellátással kampányolt, a másik pedig az addiginál kisebb adóteherrel.

Egymást ütő ígéretek csakis deficitnövelés árán teljesülhetnek; a jobb memóriájú magyarok emlékeznek a szocialista-szabaddemokrata tandem 2002-es és 2006-os választási programjára és az akkori magyar költségvetési megcsúszásokra.

Ilyesmi történik Itáliában is: nem csupa vétlen szereplő csetlik-botlik a mostani olasz komédiában. Az ilyen ügyeknek azonban vannak valóban vétlen szereplői: a fiatalok. Az uniós többség által képviselt költségvetési szigor a korábbi generációk alatti kiköltekezés következményeit a mai olasz nemzedékekre terheli: nekik kellene most az elsődleges költségvetésben többletet kiizzadniuk, hogy legyen hely a kamatok fizetésére. Ez bizony igazságtalanság.

Persze ha a tavalyinál nagyobb arányú hiányt tervez (és valósít meg) az igazságtalansággal szembeszálló új kormány, akkor ezzel még nagyobb terheket hagyna a következő generációkra… Szóval nem könnyű igazságot szolgáltatni. Különösen, ha a hazai termék 130 százalékára rúg az államadósság, és eközben az adómorál olyan, amilyen, a korrupció kiterjedt, a politikai színtéren pedig jó ideje igen színes szereplők váltogatják egymást.

Ha az olasz kormány mégis érvényesítené az álláspontját, azzal sokat veszítenének hitelességükből az eurózóna működtetésének fiskális keretszabályai.

Ebbe viszont nem mehetnek bele azok a tagországok, amelyek nemzeti büszkeségre okot adó keményvalutájukat adták fel húsz éve a közös európai pénzért. Szokás okolni az eurót az évtizedes olasz stagnálásért, mint ahogy a görög bajokat is sokan a túl jó, túl erős fizetőeszköznek tudják be, ám Hellász és Itália gondjait csak megsokszorozná, ha visszatérnének a drachmához, lírához, amelyek értékéért – mint minden mai pénz esetében – a hazai költségvetés és a nemzeti bank szavatolna, a maguk hitelességi deficitjeivel. Az olasz euró tehát marad. Az igazságok közötti további csatározásokban azonban akár a forint is kaphat ütéseket.